Cellárium

Kódod van, ha beütöd, ottmarad a névjegyed, valaki majd utánad jár, hogy egy fájlba tegye a lenyomatot. A boltban kártyával fizetsz, kérhetik a személyid vagy az irányítószámod. Gombokat nyomkodsz, rubrikákat töltesz, édesanyád neve közhasznú fecnivé kopik. Egymás tányérjából esznek a kémek, körbehallgat mindenki mindenkit, földön fülel, égről néz, radarkodik, fényképez, térképez, légből kap vagy bizonyít.
Két életed van. Az egyiket magad éled, a másik kettős számrendszerben követ téged.
És egyszer csak jön egy tizenéves halálraszánt, megrántja a zsinórt, meghúzza a ravaszt, bosszút áll valamiért, amiről te nem tudsz, nem tehetsz vagy nincs is talán. A lehallgató, a statisztikus, az elemző, az elhárító, a nyomkövető, az állami hivatalnok pedig széttárja a kezét és azt mondja, mindenkit nem lehet.
Az utolsó képed, a gyanútlan mosolyod, a szemed végső villanása
odakerül édesanyád neve mellé. A cellád kinyílik és te útnak indulsz a szabad világ felé.