A ménkű ideje

2016. július 2. (szombat) 8:07 - Várkonyi Balázs

A pusztán egy öreg, életerejét vesztett birkahodály terpeszkedik. Zsúpszalma födelét annak is föltépte a tomboló szél. Pedig az nem csak egy hodály: emlékmű. Az egykori kitelepítettek emlékét őrzi.

A vihar gyorsan érkezett. Kíméletlenül csapott le. Jéggel jött az égi áldás, kilyuggatta a palatetőt, aztán a szél az északi traktusról szinte egyben tépte le a még megmaradottat. Tévériport láttatta a pusztítást, de azt is, hogy a segítők már nagyrészt elkészítették az alkalmi fedelet. Jöttek mindenfelől: szomszédok, távolabb lakók, meg tűzoltók, tették a dolgukat, a ház lakója, a magányos asszony könnyes szemmel nézte őket. A bajban nem maradt egyedül.
Vagy száz kilométerrel odébb, Kónyapusztán Mihályék nem voltak ilyen szerencsések. Pusztai magányukban ugyan kit hívtak volna segítségül? A szél alattomosan közelített feléjük: az erdő köziben araszolt, aztán ahogy kiért a bokra-sincs lapályra, felbőgött, orkánná vadult. Vitte a villanydúcot, nekiment a tanyaháznak, a végfalba kapaszkodott, egyszerűen kilökte, végigszántott a fedélszéken, sunyi módon megemelte a tetőt, pattant a gáncsfa, lazult a szelemen, röpültek a cserepek ezerfelé. És az álmok is, Mihályék álmai. A vihar múltán ott álltak reményeik forgácsai fölött.

A pusztán egy öreg, életerejét vesztett birkahodály terpeszkedik. Zsúpszalma födelét annak is föltépte a tomboló szél. Pedig az nem csak egy hodály: emlékmű. Az egykori kitelepítettek emlékét őrzi. Azokét, akiket oda vertek be, hogy évekre az otthonuk legyen. Az ötvenes évek egy jelképe a tépett süvegű vályogépület.
A kuláküldözés áldozatainak a héten volt emléknapján fölütöttem egy különös könyvet. A címe: Telepessors. Egy tanárnő szavai visznek a múltba, amikor még Zsákai Pirinek hívták. „Ma is látom magam. Állok az istálló falánál, szutykosan, éhesen, mezítláb. Orrfacsaró bűz, döglegyek kórusa. A díszlethez méretes, elszemtelenedett patkányok tartoznak még. El-elsurrannak mellettem, a szívverésem is eláll. Éhes vagyok. Mindig és rettenetesen. Bámulom a távolban kéklő erdőt. Ott a kék erdőben lakodalmat tartanak. Látom a sok finomságot az asztalon. Ettől még éhesebb vagyok. Ábrándozásomból az őr zökkent ki a rohadt kutyájával. Elzavar. Szidja az anyámat, a fajtámat, én pedig futok. Magamban én is az anyját szidom. Tegezem. Ugrott a kék erdő, a lagzis finomságokkal és a rubintos hintóval. Maradnak a patkányok, a döglegyek meg az éhség.

… A hodály másik felében a birkák bégetnek. Átordítok: fogjátok be a pofátokat! Sírva fakadok. Elképzelem a házat, a diófát, amitől nem engedett az ávós elbúcsúzni. Megvert. Hiányzik apám. Amikor letartóztatták, és kikísérték a dzsiphez, az egyik civil belerúgott. Ki véd meg engem?”
A nyolcéves Piroska agya a sok szörnyű élmény mellett a kevéske jót is megőrizte: „A vasútállomáson egy Posta nevű család lakott. Példás bátorsággal továbbították leveleinket, juttatták be a táborba a vonatból kidobott csomagokat. Ugyanilyen segítőkész volt a juhász Blága család, akik egy darabig a tábor mellett maradhattak a telepen. Sokat kockáztattak ők is.”
Akik portáját hat és fél évtized múltán szétverte vihar, a jólelkű juhász leszármazottai. Tanyájuk, meg a hodály – mementó. Arról szól, hogy soha többé!

A rovat további hírei: Napraszóló

Hucek megjavult!

Hucek megjavult!

2019. március 24. (vasárnap)

Két vödör és egy lapát találkozása a 9061. sz. raktárkezelővel – nagy gondolatok ihletője lehet! És a rejtélyes „9061. sz.” azonosítót viselő férfi nem okoz csalódást. A Dunai Vasmű Építője újság 1951. február 13-ai számában olvasom: „Két vödröt és egy lapátot találtam. Ezekkel a szavakkal állított be egy elvtárs a minap hozzám”. Így indítja Uj István raktárkezelő hosszú fejtegetését, amit a vödör- és lapátlelet érlelt meg benne.

CB 40 19, a csodaautó

CB 40 19, a csodaautó

2019. március 16. (szombat)

Állt a haverjával a vadonatúj Moszkvics mellett, ragyogott rajta a nap. Milyen színű lehet? Nem kérdezte meg, titkolta, hogy színtévesztő, különösképp azóta, hogy az újságban olvasott egy hirdetést: Középkorú asszony férjhez menne… „Kis testi hibával” jeligére a Kiadóba. Úgy hitte, a színtévesztés is „kis testi hiba”, így nem beszélt róla. Biztosan világoskék a kocsi, gondolta, és lezárta magában a színkérdést. Amúgy is sokkal jobban izgatta, hogy az autóba bele kéne ülni.

Rangon aluli…

Rangon aluli…

2019. március 10. (vasárnap)

Ötvenes férfi támaszkodik az autójára, telefonál. Feltűnően ideges, mindegyre az órájára pillant. Látom, a bal első gumi lapos. Van pótkerék? Hogyne lenne! – válaszol önérzetesen. Ajánlkozom, szívesen segítek, hiszen ismerősök vagyunk, ez a legkevesebb. Á, nem, köszöni, van ember, majd „az” megcsinálja. Megyek a dolgomra.

„Aranyláz” Újvárosban

„Aranyláz” Újvárosban

2019. március 03. (vasárnap)

1951. május elseje. Munkásünnep Pentelén, felvonulással, utcanévadóval, házavatóval. A hivatalosságok, a fővárosi protokollvendégek megcsodálják a semmiből kinőtt utcát – persze, hogy a Május 1. nevet kapja –, majd az ünnepség végeztével hazamennek. És a frissen átadott épületek egy részében másnap nem a beköltöző családok jelennek meg, hanem munkásbrigádok. Hogy befejezzék azt, amit az ünnepélyes avatóig nem sikerült.

1859: a pentelei világjáró hazatér

1859: a pentelei világjáró hazatér

2019. február 25. (hétfő)

Barkóczi Rosty Pál, az ifjú nemes önszántából tán sosem hagyta volna el Magyarországot. De az 1848-49-es szabadságharc katonájának, a Károlyi-huszárezred kapitányának nem volt más választása: a világosi fegyverletétel után börtön várt volna rá, így menekülnie kellett. Sógora, a tudós Trefort Ágoston, a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével emigrált.

A „jégtörőnek” nem akadt dolga

A „jégtörőnek” nem akadt dolga

2019. február 24. (vasárnap)

Mátyással nincs szerencsénk, lehet, hogy komisz idő vár ránk, már hogyha beválik a népi regula. Mert a régi időjósok úgy tartották, ha Mátyás jeget talál, töri, ha nem talál, csinál. Vagyis még hidegebb napok várhatóak.

Mozi, filmszakadásig

Mozi, filmszakadásig

2019. február 24. (vasárnap)

Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.