Az ipar arisztokratái

2019. március 31. (vasárnap) 11:50 - Várkonyi Balázs

Öreg ház szülővárosomban, a Vörösház sarkával átellenben: itt, a Kossuth utca legelején élt valaha egy kivételes tudású mesterember, Forgó Mihály. Megbecsült polgár volt. Misztikus esztendőben, éppen két évszázad fordulópontján született, 1900-ban. Nyolcvanöt év adatott neki.

Kevés középület van a városban, amely valamiképp ne viselné a ritka jó kezű és jó ízlésű egykori bádogos keze nyomát, ha másképp nem, hát az elöregedett tetődíszek, rézborítások restaurálása formájában. De nemcsak itt lelni fel munkáit, messze földre is hívták. Felvidékre meg Erdélybe is elvitte a híre, ott szinte kézről kézre adták a megbízók. És mindenütt becsülettel teljesített.

Nagyon rég, 1980 táján találkoztam vele utoljára, hol másutt, mint a Vörösháznál, amelyre először esett a tekintete mindig, amikor kilépett a kapun. Máig előttem van, ahogy a tavaszi napsütésben hunyorogva áll, nézi a műemlék épületet, a barokk remeket. Köszöntöttem, néhány szót váltottunk, majd miután bevillant neki, hogy ki fia-borja lennék – apámmal kölcsönös tiszteletben voltak –, remek kis leírást rögtönzött a szemközti építményről. Elmondta, amiről fogalmam se volt, hogy egykor még kívül esett a város kapuján, de az építtető, Althann Mihály bíboros, váci püspök előrelátóan határozta meg a helyét ott, amerre a tűzvész pusztította városban terjeszkedni szükséges volt. És mert a püspök a nápolyi alkirály rangot is viselte, hát egyenesen Nápolyból hozatott mestereket, s ők használták az élénkvörös színű festéket. Beszélt a ritka szép arányokról, a remek boltíves kapuról, a kovácsoltvas ablakrácsokról, az udvarban lévő háromszáz éves kútról, s arról, hogy az egész egy gazdaságközpont volt magtárral, kocsiszínnel, istállóval, s az alkalmazottak, munkások lakásaival.

Forgó mester, mint mondtam, ismert polgára volt a városnak, közéleti ember, jó ideig ipartestületi elnök, majd az ipartársulat vezetője. Aktív tag a Legényegyletben. A városi képviselő testületben is tevékenykedett. A régiek emlékeznek még arra is, hogy műkedvelő színjátszóként a közönség kedvence, számos népszínmű főszereplője volt. Jó hírét fiai öregbítették, mesterségben, tanulásban: a Forgókat meglelni a váci piarista gimnázium tablóin. Tíz gyermeke közül többen is a céhes hagyományokat folytatták. És a bevételükből mindig jutott gyermekintézményeknek is.

Hívő famíliához illően Mihály bácsi sokáig egyházközségi képviselő volt, nagyobb fia ebben is, az ipartestület vezetésében is apja nyomdokain haladt. Számos míves munkára kérték fel őket, megjárták Nógrádot, és ahogy mondani szokás, Ungot-Baranyát. Templomokat restauráltak, egyházi épületeket újítottak fel, magát a gyönyörű püspöki palotát is. Templomot renoválni felér egy imádsággal, mondta az ifjabb mester, József, amikor 2000 táján interjúra kértem. Sok imádság lehetett akkor már mögötte.

A legendák gyakran hétköznapi emberek köré szövődnek. A családot a szaktudás és a tisztesség tette ismertté. Most, a Vörösháznál állva rájuk emlékezem. Az ipar arisztokratáira.

A rovat további hírei: Napraszóló

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.

Bözsi néni a Delikáteszben

Bözsi néni a Delikáteszben

2019. szeptember 29. (vasárnap)

A raktáros asszony, Börzseyné határozott léptekkel tartott a „Rómaiban” az egyik kövérház felé. Ott nyílott meg a Delikátesz bolt. Először nem tudta azonosítani a delikátesz-miféleséget, de az igen olvasott Dani kolléga fölvilágosította: finomságok üzlete, különlegességek boltja. Bár ő a szokásos kenyér-vaj-tej-párizsi beszerzőútjaira volt hitelesítve – semmi luxus, csak ami az egyszerű munkásasszonynak kell –, most mégis úgy gondolta, neki is kijár valami finomság.

Nagyné kapavágása

Nagyné kapavágása

2019. szeptember 22. (vasárnap)

A nevezetes eseményre, az ünnepélyes kapavágásra 1956 kora őszén került sor. Egészen pontosan szeptember 19-én. Várostörténeti jelentősége volt! Valóban az, hiszen egy új ipari létesítmény, a szalmacellulózgyár építésének előhírnöke volt. Az pedig munkahelyeket teremtett, s nem mellékesen Újváros presztízsét erősítette.

A nullává nem lett ember

A nullává nem lett ember

2019. szeptember 15. (vasárnap)

Mi a csuda lehet egy ajtón a házmester-luk? Aztán miféle a bagolyműszak? Emlékszem, először csak a türelmetlen kíváncsiság vezetett, hogy végére járjak, mit rejtenek e szavak. Aztán rájöttem: a könyv, amelyet olvasok, sokkal több nyelvi fordulatot kínál föl, mintsem hogy leragadhatnék egyes szavakon.

Szembejött a véletlen

Szembejött a véletlen

2019. szeptember 08. (vasárnap)

Már a jövő sem a régi. Ezt a bizarr mondatot Géza préselte ki magából, miután szerelmi bánatának borús részleteit megosztotta ismerősével a sarki presszóban. Az ismerős csak bólogatott. Közben azon eszelt, vajon a nem túl olvasott Géza hogyan talált ki ilyen különös bölcsességet.

Szomjoltó közkutak

Szomjoltó közkutak

2019. szeptember 01. (vasárnap)

Az újságoshoz tartottam. Kerülővel, ahogy máskor is. Mehettem volna rövidebb úton, de akadt egy különös, parancsoló szempont: csak azért választottam azt az irányt, hogy útba ejtsem az iskolát, ahol a gyerekeim töltik napjaikat.