Mi már ettünk…
Anyja szavait sosem felejti: a szegénységet nem kell szégyellni; csak viselni nehéz. Szegények voltak. És ő ezt nehezen viselte.
A falujából sokakat kitelepítettek Németországba. Szüleit nem, tán azért, mert csak az édesapja volt sváb. De elvettek tőlük földet, jószágot, mindent. Ő már ezután, ebbe a nincstelenségbe született.
Apjával a városba jártak misére, ne legyen az is még fekete pont. Egy téli napon történt… – Édesapámnak is fázik a keze? – Ezzel a szomorú kérdéssel indult a soha be nem fejezett beszélgetés. Az apa dermedten állt meg, most figyelt fel arra, hogy a gyermek vacog, kis kabátkáját alig tudta összehúzni magán, szűk volt neki. A Franci kisasszonyé volt az nemrég, tőle kapta, miután a sajátját a szénhordó legény leemelte a szárító kötélről, és mint egy szellem, eltűnt vele. Új kabátra nem tellett, kapóra jött tehát a Franci könyöradománya.
Megállt a férfi. Szólni nem tudott, csak megfogta a gyerek kezét, rálehelt, gyömöszkélte, a hasához szorította, hogy ott melegedjen, és azt mondta a maga sváb nyelvén, imádkozzunk. Valami olyasmibe kezdtek, mint a mi szép fohászunk, a Most segíts meg, Mária. Nem értek a végére. Egyszer csak elbődült a férfi. Ordításnak tűnt… pedig zokogás volt az. Visszafojthatatlan. És sírtak, ketten, ott, a Rókus kápolna mögött. Nem jött arra senki idegen, Istennek hála.
A fiúcska aztán fölemelte kis kezét. Gyűrött zsebkendőjével szép lassan, türelemmel törölgetni kezdte apja arcát. Közben az ő könnyei is potyogtak. Az apa, ahogy megnyugodott kissé, széthajtotta nyűtt kabátjának két szárnyát. Magához ölelte a kisfiút, körbekerítette, szorosan fogta. Lassan indultak el, ügyetlenül lépegetve a kétszemélyessé tett köpönyegburokban. És eltűntek a hópehelyfüggöny mögött.
Már kicsit idősebb volt, amikor egy nap csak úgy, minden átmenet nélkül azt mondta barátjának, a szomszéd Stefinek: Soha többé nem fogom odacseszni az asztal közepére a szuszogót.
– Mert odacseszted? – kérdezte Stefi. – Miért?
– Nem bírtam már ránézni. Annyiszor ettem…
Szuszogó – jött ki a hang a száján, sok év után visszaemlékezve. Ez olyan krumplifőzelék-féle volt, sok liszttel dúsítva, paprikás zsírral följavítva, szegények étele. A tűzhelyen, ahogy főtt, puffogó hangokat adott, innét kapta a nevét. Egy este, amikor már elege lett belőle, két kezébe fogta a tányért, fölemelte, és az asztalra vágta. A tányér szétcsattant, a kulimász meg folyt a viaszkos vásznon. Szülei megkövülten néztek. Később a fiú látta, ahogy a spájzban összekapaszkodva sírnak. A ritka napokon, amikor hús jutott a tányérjára, csak egyedül evett. Kérdezte apját-anyját, miért nem tartanak vele, az volt a válasz: mi már ettünk. Mindig ezt mondták. Később ez gyanús lett neki, Hogy is ettek volna, mielőtt a gyermekük jól nem lakik…
A rovat további hírei: Napraszóló
A margón túl
2019. november 29. (péntek)„Vénséges ház, a kertben hozzáillő vén fák. Az árnyas szegletben pad, kihozzák a papa gondolkodószékét is. Családi tanácsot ülnek.”
Oroszlán, jöttek érted!
2019. november 24. (vasárnap)Ment a már ismert úton. Igyekezett nem eltévedni, csak párszor járt apjával a városban, így a kitaposott „ösvényt” választotta most is. Legendabéli ismerősöket keresett. Persze sosem voltak ismerősei, hiszen rég elmentek már, amikor ő még nem is ismerte a várost, olyannyira, hogy még meg sem születhetett, a fölmenői is csak kisgyerekek voltak akkor.
Levélre várva
2019. november 17. (vasárnap)A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”
Pentele és a Spárta-példa
2019. november 10. (vasárnap)Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.
Pentele példát ad…
2019. november 04. (hétfő)Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.
A kegyelet napjai
2019. november 01. (péntek)Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.
Eltaposás-sikermutató, ’56
2019. október 27. (vasárnap)Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!