Amikor közelebb ért, kivehető volt a frissiben rögtönzött ének kulcsszava: megvertem, megvertem. Rém egyszerű szöveg volt, nem túlcizellált, az se számított, hogy nem stimmel a rímsor, és a szótagszám se. Csak az volt a fontos, hogy a kislány azt a nagyszerű dolgot adja hírül a világnak… na jó, csak a világ egy picike szegletének, a kisváros egyetlen utcája lakóközösségének, hogy a három évvel idősebb testvérét legyőzte. Sakkjátékban. És ez eddig még sosem sikerült neki.

A hősies tett színhelye a Duna-part volt. Egy meleg nyári nap délutánján ott, a fák alatt történt a testvérverés. Körülöttük focizó fiúk zajongtak, de ők ketten a táblára meredve koncentráltak. Bátyja tán később a hőségnek tulajdonítja majd a kudarcát, de ezzel a lányka mit sem törődik, csak azzal, hogy volt-e sakk-matt vagy sem. Márpedig volt.

Testvérével szemben törlesztenivalója bőven akadt. Szűk három év volt közöttük, szakemberek szerint ez éppen a kritikus különbség, a rivalizálás, a féltékenység előhívója. Bátyja sokszor rászedte, ravaszdi módon csőbe húzta. Egyszer a kislány egy hatalmas, nála is nagyobb macit kapott a keresztszüleitől. Egy nap a fiú hamis ábrázattal közölte: Réka, van egy rossz meg egy jó hírem. – Mi a rossz hír? – kérdezte az ártatlan gyermek.  – Hát meghalt a Maci. – A lányka megdöbbent, szeme elkerekedett, majd megkérdezte: És mi a jó hír? – Az, hogy végre megszabadultunk tőle. – A kicsi fuldokolt a dühtől, fontolgatta, hogy bátyjához vágja a hátizsákját, de győzött a szelíd énje. Csak annyit mondott: Te „gallyas” gazember!

Volt, hogy a hétéves bátyja ezt szegezte neki: Réka, itt a rendőrség. Vallj be mindent, amit elkövettünk! Mire ő csak ennyit válaszolt: Utálom a szabályaidat.

Amelyeket olykor lehetett utálni is akár, de az igencsak egyedi, ötletekkel teli kissrác képességeit kishúga sosem kérdőjelezte meg. Ahogy az óvodabéliek sem. S ez így volt az iskolába belenőve is: rajzpályázat, kisebb színielőadások, évzáróra való produkciók, sakkverseny-elsőség, s mi több, kis újságocska egyszemélyes szerkesztésben – színes nyomatként, anyja nem győzte fizetni a fénymásolt oldalakat –, szóval sikert sikerre halmozott a kisember, s ezt a rangot büszkén viselte. Egy ízben azt mondta osztályfőnökének: - Én még nem tudom, hogy mi leszek, mert az az igazság, hogy mindenben jó vagyok… – A tanító néni csak mosolygott.

Egyszóval a kislány, bármennyire is igyekeztek szülei egyensúlyt tartani, sokszor érezte magát másodrangúnak. De most ez a fényes sakkgyőzelem kicsit helyrebillentette lelki egyensúlyát. Hazaérve anyjának azonmód elújságolta, és már a könnyei is kicsordultak. Nem kell azért sírni – így a mama. Aztán este a tévében az első góljukat szerző koreai pólósok sírását, az örömkönnyeket látva a lányka felderült: Na ugye!