Az apának el kellett magyaráznia, honnét a Kisasszony elnevezés – a felfejtő kód egyszerű: a katolikusok nagy Mária-ünnepe ez. Az új kenyérre utalás, na, az végképp magától értetődik: az újbúza és az abból készült liszt megnemesülése az azt megtermelő keze munkája által. Így elbeszélgetett apa és fia a világ eme fontos dolgairól, a Nyárutó havára aztán nem sok szó jutott. A kisgyermek elintézte avval, hogy az nagyon, sőt, veszettül szomorú…

Tényleg: valami visszafordíthatatlant sugall, veszteségtartalmat hordoz. Mert hamarosan vége a sok jó semmittevés-időnek. – Apa, én úgy szeretek semmit tenni, mondta egyszer a kissrác, apja nem ütközött meg ezen, gyerekemberi dolog. És vége a fürdőtúráknak, meg a szinte mindennapos kései lefekvés boldogító élményének. Szeptemberben beköszönt a szülői szigor ideje.

De most még csak a boldog nyár napjait éljük, gondolja ez a bizonyos apa, és a gyerekoktatást berekesztve visszatér a könyvéhez. Egy argentin remeket olvas: Az alagút, a kalandos életű író, Ernesto Sabato tollából – aki először lázadó egyetemistaként anarchistává lesz, majd megkomolyodva az atomkutatásnak szenteli a következő éveit, olyan sikerrel, hogy ő lesz az első latin-amerikai atomfizikai tanszék első embere. Csakhogy pár év múlva a tudománynak is hátat fordít, egy kis hegyi falu nyomortanyájára vonul vissza, és már csak az írásnak él. A világirodalom szerencséjére. Apa a könyv 62. oldalán most egy filozofikus mondatra bukkan: „Érdekes, de élni annyi, mint jövendő emlékeket alkotni.” Lehet – gondolja –, hogy ő már meg is alkotta a maga jövendő emlékeit, s most már az utódokon a sor. Tanulságul felidéz fiának egy sok év előtti emléket, annyira rég volt, hogy a gyermek akkor még meg sem született. Így szól a naplójába írt történet:

„Ült a folyóparton. Elmerengett a fodrozódó víz látványán. Eszébe jutott egy még korábbi nyár: csak augusztus derekán jutott el a tengerparti kempingbe, s abban az évben korán jöttek a hűvösebb napok, akárcsak odahaza, a Szent István nap után. A kemping gyorsan kiürült. Egy reggel már csak két idegen sátrat látott. Kiült a néptelen partra. A tenger felől savanyú pára terjengett. A szél először csak borzolta a vízfelszínt, majd egyre nagyobb hullámokat kergetett. Ült a homokban, a szűnni nem akaró hullámzás szinte álomba ringatta, a végtelen fogta körül. Úgy érezte, elrohan mellette minden, jön az ősz, aztán elmúlik, a tél is beköszönt, és ő csak ül, már nem is tudja, miért, csak ücsörög a tengerparton, és vár. Egyre csak vár. Felriadt a kábulatból. A látomás véget ért. Akkor, ott megérzett valamit a mulandóságból. A sátrához ballagott, összecsomagolt, s idő előtt hazaindult.”

Hát ez is nagyon szomorú – mondta a gyermek –, épp olyan, mint a nyárutó. És nekifutásból beugrott a strand vizébe.