Nagyné kapavágása

2019. szeptember 22. (vasárnap) 9:37 - Várkonyi Balázs

A nevezetes eseményre, az ünnepélyes kapavágásra 1956 kora őszén került sor. Egészen pontosan szeptember 19-én. Várostörténeti jelentősége volt! Valóban az, hiszen egy új ipari létesítmény, a szalmacellulózgyár építésének előhírnöke volt. Az pedig munkahelyeket teremtett, s nem mellékesen Újváros presztízsét erősítette.

Nagy Józsefné könnyűipari miniszter volt az ünnepélyes aktus főszereplője. Elvárhatták tőle a mesterien kivitelezett mozdulatot, hisz földműves apjától tanulhatta a kapaforgatást. Felnőtt élete szövőnőként indult. Aztán villámgyors karrierépítésbe fogott: üzemi konyha vezetője, alapszervezeti párttitkár, káderes, vezérigazgató, végül a Könnyűipari Minisztérium főosztályvezetője; s mindez két év alatt. Nem kis teljesítmény hat elemis végzettséggel és három hónapos pártiskolával! Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy talpraesett, eszes teremtés volt. 1954-re már közgazdász diplomát szerzett. Egy év múlva lett miniszter. Azt nem tudni, hogy új tárcavezetőként mekkora szava lehetett egy gyár idetelepítésében. Vélhetően nem rajta múlott. De az emlékezők szerint az építkezés alatt, majd miután termelni kezdett a gyár, Nagy Józsefné folyamatosan figyelt Újvárosra, és egészen az 1971-ig tartó minisztersége alatt segített, ahol tudott.

Fotó: jakd.hu

Árnyék is kísérte azonban a szalmacellulózgyár létesítését: a vasmű szomszédságában, ahol a helyét kijelölték, tizennyolc földműves ingatlanai „útban voltak”. A korra jellemző erőpolitika ezt is megoldotta – térítés nélküli kisajátítással. Tizennyolc család lett földönfutó. Úgy jártak, mint azok, akiknek gazdasága még a vasmű és a város építése miatt semmisült meg. Ezerkétszáz katasztrális holdat veszített el a helybéli parasztság, törpebirtokosság. Aztán kiderült, hogy újabb területek kellenek felvonulási területhez, rakodóhelyekhez. Ez is tucatnyi gazdaságot érintett. A gazdáknak azt mondták, hogy földjeiket csak öt évre veszik el. Végül sirathatták… Hamisak voltak az ígéretek, a rekvirált földek, ingatlanok ellenértékét az egykori tulajdonosok legtöbbje sosem kapta meg. A keveseknek, akiknek valahogy sikerült, kiszúrták a szemét egy csekély összeggel, négyszögölenként negyvenöt fillérrel.

Az idősek már sohasem tudtak alkalmazkodni a változásokhoz. Egykori birtokaikat vasútvonal szelte át, tanyáik helyén utak, lakóházak épültek, idegen volt mindez számukra. Még azok mondhatták magukat szerencsésebbnek, akiknek földjein városvédő erdősávokat telepítettek, az legalább valamelyest emlékeztetett a termőföld ősi szerepére. Azt viszont elgondolni is nehéz, hogy mit érezhetett az a gazda, aki nap mint nap látta: az Alföldről jött kordés kubikusok a munka után a lovaikat kötik be az ő egykori tanyája istállójába, amit maga épített.

Az őslakosok sokáig küzdöttek a hagyományos életrendjük elvesztésével. És a szorongással. De – milyen az élet! – eltelt néhány év, s úgy látták már: lakóhelyük gyarapodik. Nagy nehezen belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Mára a régi könnyeknek csak az emléke maradt.

A rovat további hírei: Napraszóló

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

Eltaposás-sikermutató, ’56

Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap)

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.