"Ez már Szibéria? – kérdezte egy emlékezetes téli napon a kisfiú, nem, nem, mondta apja, és kényszeredetten nevetett. – Ez még csak Ladány, de jöhet rosszabb is."
A tízéves kisfiú karácsonyra levelet írt legjobb barátjának. Elbeszélte, hogy megy a soruk. A szomorú dolgokat igyekezett elkerülni. Amikor szülei nem figyeltek, kislisszant a cselédházból. Irány a posta. A „Pétergarasból”, ahogy apja nevezte a ’46-os forintot, egy borítékot vett, ráírta a nevet, meg azt, hogy Kondoros. Pontos címet nem tudott, odarajzolta hát szép kerek betűkkel, ahogy Sándor tanító bácsi egykor az iskolatáblára rótta: Poste restante.
Az ablak mögött ülő idős asszony forgatta a borítékot, aztán a látásból ismert „telepes” fiú elé tett egy másikat. Ezért nem kell fizetned – mondta mosolyogva –, címezd meg újra. Írd azt: Postán maradó. És látva a csodálkozó arcot, hozzátette: ezek a „maiak” nem szeretik a francia kifejezéseket.
Életlecke – gondolta erről később. Amikor tehette, beugrott a kispostára. Az ősz hajú postamesternőnek mindig volt hozzá jó szava, s a mellé olykor egy bocskorszíj, máskor egy kandiscukor. Aztán a nénit nyugdíjazták, egy mogorva férfi került a helyére, aki azzal fogadta: na, mit akarsz? Többé nem ment oda. Igaz, nem is volt miért, a régi levelére sosem jött válasz. A legjobb barát eltűnt az életéből, mint ahogy eltűntek sokan akkortájt.
Ez már Szibéria? – kérdezte egy emlékezetes téli napon a kisfiú, nem, nem, mondta apja, és kényszeredetten nevetett. – Ez még csak Ladány, de jöhet rosszabb is. – Amikor hajnalban a fegyveresek (ahogy az anyja mondta: az ávós brigantik) rájuk verték az ajtót, azt hitte, tűz van, azért a felfordulás. De tűz nem volt. Csak ordítás, fenyegetőzés. Kaptak fél órát, hogy a cókmókjukat összeszedjék, és indulj! Aztán a pálhalmai vasútállomáson fagyoskodtak, várva a bevagonírozást. Hallotta, hogy az asszonyok suttogni kezdik: Szibériába visznek! De némelyiküknek „csak” Kondoros vagy Túrkeve, nekik épp Püspökladány lett a Szibériájuk.
Amikor a kitelepítésüket megszüntették, a híresen jó gazdálkodó apja Izsákon lett gyalogmunkás. Rozzant tanyaházban laktak. Néha megkérdezte a fiú: Pentelére mikor megyünk, de csak az volt a válasz, oda már soha. Kálvinista szülei a kecskeméti piaristákhoz adták be, hogy vigye valamire. Hát sokra nem vihette: az egyházi iskola meg a kulákbélyeg miatt szóba se jöhetett az egyetem. Munkás életet élt. A melóstársak becsülték az eszéért. A finommechanikai gyár munkásigazgatója érte szalasztotta a bagolyszemű titkárnőt, ha német vagy francia prospektust kellett fordítani. Hol tanulta maga ezeket? – kérdezte egyszer az igazgató. – Hát a szerzeteseknél, meg Vilma nénitől Ladányban. – Hát az meg milyen iskola volt? – tudakolta a gyárvezető. – Az csak az élet iskolája…
És tényleg, az öreg postamesternő, Vilma néni tanította neki az első szavakat. Az a különös asszony volt az első mestere. Rá is emlékezett a Péter-Pál-ünnepen, mint három éve mindig, amióta törvénybe iktatták a kuláküldözés június 29-ei emléknapját. És gondolt sokakra, a Gölöncsérekre, a Markovics-családra meg a többágú Nyuli-famíliára, az ellehetetlenített középparasztokra és gazdaságaikra, amelyekkel Pentele megmaradt volna virágzó agrárbázisnak, és békében élhetett volna a vasipari nagyhatalommá növő Újvárossal…
