Ahogy magasodott, úgy emelte magával följebb és följebb a vasat, az meg mind jobban feszítette a törzsét, míg egy napon el nem pattant. A páncélgyűrű fölött győzött az élő szervezet, de már egyek voltak. Már csak együtt élhettek, amíg a fa is meg nem halt. Amíg ki nem száradt.
Hány éve hordozza magában? Ki tudhatja. Tán csak az öreg boltos a sarkon, akinek a fával együtt peregtek le az évtizedei. Vagy még ő sem. Aki arra jár, az is csak véletlenül veszi észre. A legtöbben elsietnek mellette. Persze, mi néznivaló lenne is egy kiszáradt fában? Ha mégis följebb tekint valaki, megáll. Bámul: mi a jó fene az, ami az élettelen törzsből kimered?
Tényleg, mi volt hajdan ez a fémdarab, amely ki tudja, hány éve alattomos módon a fába ékelődött? Kaszavas? Nem hinnénk. Görbe szablya? Aligha. Vaskarika, amit a csemete köré raknak, hogy a földes élőhelyet kikanyarítsa az aszfaltszőnyegből? Igen, olyasféle lehetett. Aztán ahogy a fa nőtt, vastagodott, egyre szűkebb volt már neki a kaloda, a fém az oldalába vágott, „ő” pedig – mit tehetett – elfogadta. Befogadta. Önnön részévé tette.
Ahogy magasodott, úgy emelte magával följebb és följebb a vasat, az meg mind jobban feszítette a törzsét, míg egy napon el nem pattant. A páncélgyűrű fölött győzött az élő szervezet, de már egyek voltak. Már csak együtt élhettek, amíg a fa is meg nem halt. Amíg ki nem száradt. A favágó kíméletes volt. Csak a lombja vesztett koronát metszette le. A sokat szenvedett törzsnek megkegyelmezett. Állva hagyta. A túlélés emlékműveként.
