"1943. január 12-e: azon a napon az urivi hídfőnél megkezdődött a Vörös Hadsereg áttörő hadmozdulata. Azt már csak utólag tudni: ez a nap megpecsételte a 2. magyar hadsereg sorsát. Hogy hányan haltak meg, örökre titok marad."
„Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában borzalmas körülmények között, Kondenzovo mellett magunkat megadni kényszerültünk.”
Szikár, tényszerű közlés. A Hadifogoly Híradó számára Horváth B. József közlegény mondta tollba; annak a kétszázezer katonának egyike, akik átélték a doni csata poklát.
1943. január 12-e: azon a napon az urivi hídfőnél megkezdődött a Vörös Hadsereg áttörő hadmozdulata. Azt már csak utólag tudni: ez a nap megpecsételte a 2. magyar hadsereg sorsát. Hogy hányan haltak meg, örökre titok marad. Csak az biztos, hogy a többségük a gyors lerohanás során, majd az utóvédharcokban életét vesztette. Talán 120, talán 150 ezer áldozat… ennyit követelt az a gyászos január. Nagyon kevesen tértek haza. Sokan hadifoglyokká váltak, táborokba verték őket. Pontos számuk nem ismert. Jó részük utolsó útja a táborba vezetett: a szovjet hadifogoly-temetőkben a lajstrom szerint 40 ezer 670 magyar katona nyugszik.
Olvassuk tovább Horváth honvéd vallomását.
„A foglyokat egybeterelték, és ezzel elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt egyszerűen agyonlőtték. A megmaradtakat a partizánok és az egyenruhások
körülbelül egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ez alatt mindenünket elszedték, sokunknak megfagyott keze, lába, az éjszakai pihenőt mindig tető nélküli házakban, istállókban vagy a szabad ég alatt töltöttük. A legyengült, járni képtelen foglyokat agyonlőtték. Jelentősen megfogyatkozva, elcsigázva értük el az erdei gyűjtőtábort. A tetvek hemzsegtek rajtunk, kitört a vérhas és a tífuszjárvány – elvitte a foglyok 95 %-át. Lágerünk neve titkos volt. A megmaradtak a tambovi lágerbe kerültek, majd egy részüket innen is
továbbszállították. Én többedmagammal Taskentben kötöttem ki, ahonnan egy idő után továbbvittek Cseljabinszkbe. Itt farönk esett a lábamra, emiatt sebesültként engedtek haza 1945 augusztusában.”
Egy másik doni harcos, Halasi András sorsáról alig tudni valamit. Amit tudunk, az Szegezsa táborából került elő, egy ottani fogoly, Böröczki Imre hagyatékából: egy füzet 1200 katona nevével, születési évszámával, szülőhelyével. Ebben az egyik név Halasi Andrásé. A különös dokumentum annyit tudat róla, hogy 1923-ban született Dunapentelén. ’43-ban a Donnál harcolt. Hogy aztán mi lett vele, az örök rejtély marad.
Id. Kéri János neve már semmiféle fogolytábor naplójában nem szerepelhetett: az 1913. március 10-én született pentelei férfi a Don-kanyarban esett el. Családja sokáig várta vissza, egyre fogyó reményekkel. János valahol a csatamezőn nyugszik, majdnem másfélszázezer magyar bajtársával együtt. Kegyeletnapjukon rájuk emlékezünk.
