1946. január 19-e: azon a napon egy vonatszerelvény elhagyta Magyarországot. Svábokat, hazai németeket vitt őshazájukba. A kollektív bűnösség bélyegét hordozták, noha „vétkük” csak annyi volt, hogy német ajkúnak születtek.
Az első transzport idejét megörökítő emléknap a mai. A hatóság emberei akkor, kora reggel megszállták a budaörsi svábok portáit. Két órát adtak az ott élőknek, hogy összevackoljanak. Azonnal bevagonírozták őket, és estére már idegen földön járt velük a vonat. A marhavagonokban nők, férfiak, kisgyerekek zsúfolódtak össze, családok, amelyek házukat, vagyonukat, mindenüket elveszítették. És magyarságukat; történelmi példák igazolják, hogy kultúrájukat őrizve is igazi patriótákká lettek a hazai svábok az idők során.

Több mint kétszázezer egykori honfitársunkra emlékezhetünk: egy szégyenteljes döntés okán 1948 júniusáig ennyi embert toloncoltak ki az országból. Máig ható tanulságot hordoz az a döntés: miközben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nem szorgalmazta, a túlteljesítő Ideiglenes Nemzeti Kormány maga kezdeményezte a háborús bűnösség hamis vádjával a tömeges kitelepítést. A németjeink által birtokolt 250 ezer kataszteri hold földet és 45 ezer ingatlant rekvirált az állam. Egy sajátos etnokultúrát – és a nemzethez hű emberek tömegét veszítette el az ország.
Pentelén nem éltek németek, ám a közeli Mezőfalván igen. Őket is kitoloncolták, hatvan családdal lett szegényebb a település. És ha már a kitelepítésekre emlékezünk, szólnunk kell a minket is érintő gyászos akciókról: 1950-től kezdődően a „nép ellenségeit” – módosabb földműveseket, „rossz” származásúakat szakítottak el szülőhelyüktől.

A mai tudásunk szerint több mint negyven család száz-egynéhány tagja lett a „néphatalom” bosszújának áldozatává, köztük olyanok is, akiknek csak egy lovuk meg parányi földjük volt. Pálhalma állomásán marhavagonokba terelték őket, viszontagságos út után érkeztek meg száműzetésük helyére. Szarvasra, Hajdúnánásra, Kondorosra, Túrkevére és Püspökladányba kerültek – rozzant házakba, nyomorúságos otthonokba. Sokuk visszaemlékezése arról tanúskodik, hogy az embertelen körülményeken enyhített a befogadók, a kisemberek rokonszenve, segítőkészsége.
Dr. Illyés József, a község akkori tanácselnöke levéltárban őrzött irataiból tudjuk: „… 2 tisztviselőt, 8 iparost és kereskedőt, 33 földművest és 1 volt földbirtokost telepítettek ki, ingó- és ingatlan javaikat lefoglalták, állami tulajdonba vették. Az 1950-1951 telén végrehajtott kitelepítéssel a dunapenteleiek korántsem mentesültek a zaklatásoktól. 1952 tavaszáig további 20 család házingatlanát kommunizálták. … 62 lakóház került állami tulajdonba.

Ezzel befejeződött az a közel két és fél éven át tartó folyamat, amelynek során felszámolták a tehetős parasztgazdaságokat, megszüntették az önálló kisipart és kiskereskedelmet. A kiépülő diktatúra ellenségeit, elsősorban a kulákokat – az azzá nyilvánítottakat – földönfutókká, megbélyegzettekké tették, majd elűzték több évtizedes, esetleg – a családot illetően – évszázados otthonaikból. 1956 októberéig a kitelepítetteken kívül további 19 család került kuláklistára, velük szemben hol nyíltan, hol burkoltan lépett fel a helyi hatalom.”
A kitelepítések más vonatkozásban is érintették településünket. Számos olyan ember, aki egy idő után „kegyelmet” kapott, és azt hitte, hányattatása megszűnt, nem térhetett haza: Sztálinváros építésére vezényelték. Így kerültek ide például a Kacskovics-család férfi tagjai és sokan mások, hogy kényszermunkahelyen töltsenek újabb hónapokat, éveket…