Szépségművek „népnevelői” szándék nélkül

Ritka kivétel volt ez abban az időben...

Alig kezdődött el az új város építése, máris felavatták az első köztéri alkotást. És ez a szobor szinte egy fricska volt – nem az „elvártak” szerint készült, nem a városalapítás heroizmusát sugallta. Funkciója egyszerűen csak az volt, hogy derűt sugározzon. Ez volt Somogyi József 1950-ben készült Öntelt mackója. Máig vidámságforrás, gyerekek kedvence.

Egy „kettős beszédű” alkotás

Somogyi mester más üzenetet is szánt később a városlakóknak. S ha már fricskát említettem az imént, na, az erre a műre, a Martinász-szoborra is érvényes. Látszólag a korkívánalom szerint készült, már ami a hősi pózt illeti, de nézzük csak meg a részleteket! Nem anatómiai tanulmányt látunk, mint sok már munkásszoborban – ez nem egy erőtől duzzadó férfi, hanem egy „leharcolt”, elgyötört arcú, megviselt ember. Éppen az őszinteségtől lett igazi jelkép – hisz Dunaújváros vérben-verejtékben született, és a várost meghatározó vasipar a munkaáldozat szimbóluma.

Nem véletlen, hogy az eredeti helyén nem kellett ez a szobor: Ózdra szánták, de az ottani acélmű vezetősége úgy találta, hogy a viseltes gúnyájú, fáradt, sovány alak nem jelképezheti a szocialista munkást. Szerencsénk, hogy Ózdról „eltanácsolták”, így lett hét év múltán Újvárosé. Helyének kijelölése is szimbolikus volt – ugyanis épp a város és a vasmű felezőpontján állították fel 1960-ban. Ötvenöt esztendeje a város és ipara jelképe.

Hétköznapi életüzenetek

Ahogy a Somogyi-féle Öntelt mackó, akként Wagner Nándor Korsós lánya is a szépség sugallata. Alkotója a Vízhordó leány nyolc békával nevet szánta a kompozíciónak, a köznyelv csak Békás szökőkútnak nevezi. Természetesen egyszerű név, mint maga az alkotás is.
Wagner, a Nagyváradról származó szobrász 1952-ben egy igazán nem „korszerű” művet alkotott, ez volt a Corpus Hungaricum, amelyet a Rózsadombra tervezett gömbkápolnába szánt. A kultúrpolitikusok szemében gyanússá is lett! Szinte csoda, hogy ez után felkérést kapott a sztálinvárosi szökőkút-kompozícióra. A mű azonban elkészült, és 1955-ben felavatták. Ez is gyerekcsalogató városi kedvenc lett. Alkotója jó egy év múltán már emigráns volt: miután a képzőművészek ’56-os forradalmi bizottságába választották, a bukás után menekülni kényszerült. Tanítványai – tisztesség nekik! – a megmaradt műveit a fehérvári István Király Múzeum raktárába csempészték, hogy megóvják az utókor számára.

Egy másik „egyszerűen szép” mű, Jálics Ernő Vincellér fiúja is éppen hat évtizede áll a helyén. A remekül kidolgozott felsőtest és a finoman munkált arc adja az igazi szépégét – ám alkotójának nem ez a leghíresebb szobra, hanem egy igazi monumentális alkotás: az 1932-ben Kaposváron felállított Herkules-kompozíció. Robusztus mű, azt ábrázolja, amint Herkules végez a mitológiai szörnnyel, a nemeai oroszlánnal. Az ember és az állat, a két küzdő alak rendkívüli módon kidolgozva, minden izomköteg hangsúlyos – a szoborkettős egy hatalmas erőjelkép.
A jó két évtized múlva megszülető Vincellér fiú ehhez képest már maga az egyszerűség, a hétköznapiság megfogalmazása. Hja, akkor az alkotó már hatvan esztendős volt… de nem csupán ez késztethette a puritán kifejezésmódra. Jálics ugyanis az örök elégedetlenek fajtájából való volt. Számtalan művét összetörte, majd újra megformázta, hogy tökéletesebb legyen, mint például a Szent István megkoronázását ábrázoló relief a budapesti bazilika falán. A magával szemben mindig kétségekkel teli művész sorsa 1964-ben teljesedett be, amikor az élő művet semmisítette meg – önmagát…

A tehetség mint védőháló

A hatalom minden erővel igyekezett az alkotókat az ideológia szolgálatába állítani. Így született meg Bán Béla Rákosi elvtárs Sztálinvárosban című sematikus festménye, vagy Legéndi József Ott épül Sztálinváros! című képes tanmeséje. A legnagyobbak egyike, Bernáth Aurél viszont remek ötlettel megtréfálta megbízóit. Igazi szocialista példázatot rendeltek tőle – ő pedig megfestette a Sztálinvárosi kikötőt. Egy remek tájképet, amely csak a címében volt „elkötelezett”.

Efféle mű született 1955-ben is Domanovszky Endre keze alatt. A vasmű a munkás-paraszt szövetséget kifejező freskókra hirdetett meg pályázatot. Sok erőltetett alkotás között Domanovszkyé volt az üdítő kivétel. Ő az ősi népi rituálét, a kenyérátadást örökítette meg. A kenyeret persze a kohászok kapták az öreg parasztasszony kezéből, de a freskó ezen túl nem hordoz didaktikus üzenetet. Az adott korban a közhely elkerülése volt a legtöbb, amit a festő megtehetett. Allegorikus műve értékálló, mint sok más újvárosi alkotás.