A víz világnapja és a mindenki bögréje

Mint a mesében… a kis patak partján két fiatal lány ruhát mos. Nem „Nekeresdfalván”, hanem Budán rögzítette a képet fotómasina, bár tőlünk igencsak távol: a magyarok lakta vidék keleti peremén, Moldvában. Klézse az anyaközség, hozzá ragasztva Somoska, Pokolpatak, na meg Buda, s valamennyi lakójának a Szeret folyó és a kis patak – vagy inkább csermely – az éltetője. Az azonosság-éltető pedig a megőrzött csángó-magyar nyelv.

Az ottaniak sok portáról vízért a patakra vagy a közkútra járnak, és megőrzik azok tisztaságát. Vigyázzák a legfőbb értéküket, az érintetlen forrásvizet. Hogy valaki beszennyezné? Ez elképzelhetetlen, aki a patakban mos, vegyszert az se használ, csak tiszta faggyúszappant – mondja a falu egyik szellemi vezetője, a csángó költő, Duma István András. És ezt mondják a bukovinai magyarok Szeretvásáron, vagy Páskán meg Diószén faluban. A lábnyiki pásztor, láttuk, bizalommal ivott abból a vízből, amelyet a jószágnak adott.

Egy másik falu, Pusztina. Közkút mellett visz el az utunk. Épp egy tizenéves fiú veszi kézbe a madzagra akasztott „mindenki bögréjét”, megmeríti a vödörben, de mielőtt inna, bennünket kínál meg előtte. Szép magyar szóval szól, beszédes. Üsmerik kendek? – kérdi, s egy hazai énekes lányról érdeklődik, meg minden más otthoni dologról. Nagyapjánál dolgozott, hazafelé tart, és megszomjazott, mert ahogy mondja, „reggel óta fereszti a falut a nap”. Miután ő is ivott, kiöblíti a bögrét. Tisztán hagyja ott a később arra vetődőnek.