Tizenhat iskola sok-sok tanulója versengett, s a népes mezőnyben az újvárosi indulók kiválóan helytálltak: az elsős Gaál Marcell és a másodikos Czeilinger Viktória egyaránt harmadik lett, míg a harmadik osztályos Berkesi Fanni győztesként tért haza. Szép, mondhatni mesés siker!

Egy réges-régi mesemondótól, Fedics Mihálytól származik a gondolat: „Aki csak pár mesét is tud, csak tízet is, az akár százat is csinálhat belőle, ha van tehetsége hozzá.” A gyerekfantázia pedig, tudjuk, kimeríthetetlen. Egyébként a minap, 20-án volt a mesemondás, történetmesélés világnapja – ilyen is van már vagy két évtizede. A mozgalom Svédországból indult a „minden történetmesélő napjával”, aztán Skandinávia meghódítása után sokfelé elterjedt. Még Ausztráliában is megemlékeznek e napon a fabulák nagymestereiről, amilyen a hajdani Fedics apó is volt. Ő a szülőhelyén, Piricsén az 1860-es években sok pásztormesét hallott, aztán Bátorligeten és másutt is tudatosan gyűjtötte a történeteket, sokukhoz hozzáköltött, és 1938-ban gazdag gyűjteményt hagyott hátra.

A Petőfi iskola meseszerető gyerekeinek lehet akár közelebbi mintaképe is: Kovács Károly. Az 1896-ban született mesélő iskolázatlan volt, csak tán egy osztályt végzett. Írástudatlan maradt – de őstehetség volt, mesélni ízesen tudott. Vándorló cigány családja egy ideig Pentelén élt, ő itt gyerekeskedett. Vallásos nevelést kapott, és sok szép történetet hallott a szintén mesélőkedvű édesapjától. Jó füle volt, hamar megtanult hegedülni, és pesti bandákban játszott. A katonaságnál viszont sebesülés érte, le kellett tennie a vonót. Örömforrása eztán a mesemondás lett.

A háborút megszenvedett, deportálást is megélt férfit Rácalmásra hazavetődve szegénység fogadta. Nélkülözésben élt, az általa kitalált mesehősök tán ezért is lettek putriból indult gyerekből pompába jutott felnőtté. Álmai tették élhetővé a valóságot. Idős korában megkapta a Népművészet Mestere kitüntetést, emellé rendszeres járandóságot, s akkor már könnyebb lett az élete. Újváros ismert muzeológusa, a folklorista Dobos Ilona segítette őt nyilvánossághoz, meséi kiadásához. A kutató megállapította: Kovács Károly hiedelemtörténetei a magyar néphit legarchaikusabb rétegét képviselik.

A négy évtizede elment mesemondó sok bizarr történést is megörökített, az egyiknek ezt a címet adta: Subrik Manci esete Csányi Bélával.

„Pentelén történt. Még azok a Subrikék, azoknak ott volt a sátoruk, ahol most a híd van, Pentelén. Akkor már én voltam olyan tizenhat-tizenhét éves. Akkor már én Pesten voltam, aztán hazamentem, aztán elmentünk bolondságból arra az oláh cigányok felé. Volt egy barátom, úgy hívták, Csányi Béla. Híres prímás volt. Együtt jártunk bandába, s annak a Subriknak volt egy nagyon szép lánya, Subrik Manci... Nem is olyan cigányosan járt, hanem rendes magyar ruhába. Ez a barátom, ez a prímás megismerkedett a lánnyal, aztán rá három napra megszöktette a lányt ide, Pestre. Úgyhogy vele is volt a lány talán két hétig. Ruhát vett neki, szépen felöltöztette. Nagyon csinos nő volt. Egyszer aztán eljött az apja érte, a cigányvajda s elvitték haza a lányt. De a lány nem akart otthon maradni, mert nagyon szerette Csányi Bélát, és mindig sírt utána. Egyszer aztán az öreg vajda megharagudott rá, fogta a borotvát, levágta a lánynak az orra hegyét, meg lenyírta a haját tiszta kopaszra. Akkor már nem sírt többet Béla után a lány. Mert nem is akarta, hogy már így lássa őt a Csányi Béla…”

Fotó: internet