Az 1948-ban Baracson született Léhner Lajos bőrdíszművest nagyon sokan ismerik a városban, hiszen alig akad olyan ember, aki még nem fordult volna meg a Dózsa György úti bérelt pinceműhelyében. A mester bőrdíszművesként végzett 1967. június 19-én, s azóta a szakmájában dolgozik.
Az igazán jó mesterembert, aki nem csak ért a szakmájához, hanem szereti is azt, nagyítóval kell keresni manapság. A régi, klasszikus szakmák, a művelőikkel együtt halnak el, nincs megfelelő képzés, de tulajdonképpen érdeklődő sem igazán. Ezek a gondok valójában globálisak. A fogyasztói társadalom és a keleti tucatáruk teljesen megváltoztatták a kereslet – kínálat piacát. Mi most az igazi kétkezi, szakiparos munka egyik utolsó képviselőjével beszélgettünk, aki szakmája szépségéről és gondjairól is beszélt.
Az 1948-bn Baracson született Léhner Lajos bőrdíszművest nagyon sokan ismerik a városban, hiszen alig akad olyan ember, aki még nem fordult volna meg a Dózsa György úti bérelt pinceműhelyében. A mester bőrdíszművesként végzett 1967. június 19-én, s azóta a szakmájában dolgozik.
- A Fővárosi Bőrdíszmű Vállalatnál végeztem, a születésnapomon kaptam meg a szakmunkás bizonyítványomat – emlékezik vissza a kezdetekre a szakember – három hónappal a többiek előtt, miután a megyei, majd a fővárosi szakmai versenyt megnyertem. Azóta a szakmában és a társszakmákban dolgozom, illetve dolgoztam. Először szakmunkásnak vettek fel a cipőgyárba. Dolgoztam Budapesten, ezután Kecskemétre kerültem, de az a gyár is megszűnt. Gyakorlatilag bejártam az ország összes bőrgyárát. Ebben az időszakban sorra szűntek meg a társaságok, a KTSZ-ek, a kisiparos szövetkezetek. Szörnyű volt átélni ezt a leépülést. Megdöbbentő élmény volt, amikor anno a Lorántffyban vizsgáztattam, és megkérdeztük a diákokat, hogy ki szeretne a szakmában dolgozni, de senki sem jelentkezett. Végül mi is kényszerpályára kerültünk. Mivel elhelyezkedni nem tudtunk, a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy nyitunk egy kis üzletet. A párommal, aki szintén szakmabeli, ketten együtt kezdtünk el itt dolgozni, de nem működött annyira, hogy mindkettőnket eltartson. Én maradtam, és azóta tulajdonképpen mindenféle javítással foglalkozom.
Léhner Lajosnak a szíj- és táskagyártás lett a fő tevékenysége.
- Gyakorlatilag szíjazatok és táskafélék gyártása a fő profilom, az apró táskák javításától a nadrágszíjaktól kezdve a pórázig, a táskák szíjáig, de a bőröndhúzó szíjig mindennel foglalkozom. Ha igény van rá, akkor szívesen elkészítek bármit, ami bőrből van. Sajnos, azonban ezek a termékek nem olcsó tucatáruk, mert az alapanyag és a kiegészítők tetemes összegekbe kerülnek. Volt olyan eset, amikor Szabadkán vásárolt gyönyörű kabátot hoztak be javítatni, amit ezer forint alatt vettek, de többe került volna a javítása, mint egy újé. Hiszen csak egy cipzár busza kétszázötven forintba kerül, a kabáton pedig legalább három volt, és akkor még a textilszalagról és a munkaköltségről nem is beszéltünk. Ráadásul ma már mindenhez nehéz hozzájutni. Ha egy négyzetméter félmarhabőrt nézek, ami nadrágszíjnak való, akkor az 2500-3000 forintba kerül. Ebből viszont 2-3 szíjnál többet nem tudok eladni, mert nem keresik, hiszen drágább, mint a kínai, a többi anyag pedig a nyakamon marad. De a nagykereskedések is csak nagy tételben árusítanak; egyszerre színtől, fajtától függően 15-20 méter cipzárat, 500 nittet, 300-400 szegecset megvásárolni pedig nagy kiadás és sokszor el sem használok ekkora mennyiséget, mert inkább több fajta, de kevesebb darab kellene. A kiskereskedések ellenben szinte mind megszűntek, az érdi és pesti nagykerekben pedig nem adnak bizományba semmit, az a világ megszűnt – fakad ki, majd folytatja. - Bosszankodom is rendesen, amikor remek anyagokból készült táskákat, mappákat, ridikülöket hoznak be silány minőségű kiegészítőkkel elkészítve. Kígyóbőr táskán papíralapú pántrészek, vagy műanyag szegecsek végül mind gyenge minőségű tucatárunak minősülnek, amit az esetlegesen jó alapanyag mellett is drágább javítani, mint újat venni.
Aztán árnyaltan megelevenedik József Attila öreg suszterének, Csoszogi bácsinak az alakja is.
- Szeretem csinálni, de nem tudom, meddig fogom. A fogyasztói társadalom arra ösztönöz, hogy eldobjuk, ami meghibásodik, de sokan nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Rengetegen hoznak be iskolatáskákat javítani. Ezek többségének valóban nem érdemes nekiállni, de kérve kérnek, hogy mégis javítsam meg, mert érzelmi szálak fűzik hozzá őket, a párjuktól, a gyermeküktől kapták. Ilyenkor bevállalom a javítást, de gyakran drágább a leves, mint a hús, mert szinte az egész táskát, bélést cserélnem kell, szinte teljesen újat készítek. Sokan azt sem tudják, hogy nem szabad mosni az iskolatáskák többségét, mert több helyen ragasztottak, és a mosószer ezt oldja, így szétfoszlik a bélés, a zseb.
Azért Léhner Lajos nem adja fel, bár az is megfordult már a fejében, hogy végleg felhagy a munkával, de a szakma szeretete mindig győzedelmeskedik.
- Igazából mindenféle terméket szeretek csinálni, semmire nem mondtam nemet. Úgy vélem, hogy minden darab egy kihívás. Amikor elkészülök, akkor végignézem a két kezem munkáját, és egy pillanatra gyönyörködöm benne. Jó érzéssel tölt el az alkotás öröme. Talán ettől is szép ez a szakma. Mindent, amit az asszonyok, lányok felvesznek, hordanak, azt el tudom készíteni. Szép és drága anyagokból – krokodil-, gyík-, vagy kígyóbőrből dolgozni – elkészíteni valamit a semmiből, az a boldogság! Ha most tanulnék szakmát, most is ezt választanám, mert ez egy nagyon szép szakma! A mai gyerekek között a kétkezi munka nem divat és nincs értéke sem. Annak idején szakmunkástanulóként harmincfős osztálylétszámok voltak, nehéz volt bekerülni, mert többszörös túljelentkezés volt, igazi divatszakma volt ez, amely mára teljesen halottá vált.
-Szóládi Zoltán-
