Amikor az első fájások jelentkeztek, a fiatalasszony és férje nekikészülődött, fogták az előre elkészített pakkot, elindultak a kisvárosba, a kórházba. Előtte még egy telefon az unokanővérének, erre aztán a 40 kilométerrel odébb lakó Jucó mama és főiskolás lánya is autóba szállt. Indultak a jövevény fogadására.
Amikor megérkeztek, a vajúdó anya épp megkezdte küzdelmét. A már több gyermek születésénél segédkező Jucó is beöltözködött. Intenzívosztályon szerzett húszéves gyakorlata aranyat ért, az orvos nem is titkolta elismerését a profi segítség láttán. A szülésznő is örült, hogy tehermentesítik, legalább marad elég ideje egy másik kismamára. Dorka ezalatt a váróteremben az apajelöltet nyugtatta, és mások felé is küldött egy-egy gesztust. Derűt hintett maga körül.
Hajnali háromkor aztán életbe sírta magát Dani. Jucó keresztet rajzolt a fiúcska homlokára, még megölelte unokahúgát, odakint meglapogatta az ifjú apa hátát, aztán a lányával indult haza. Igyekezni kell, mondta – hát persze, hat órakor már egy másik kórházban más segítségre szorulók mellett kell helytállnia.
Kérdezheti valaki, s kérdezi is, ha „csak” unokatestvérek, miért kell nekik éjnek évadján útra kelniük, megszületik az a kisember nélkülük is, de nem is értik a kérdést. Ezt jelenti a család – mondják. És ez ilyen egyszerű itt, ebben az átlagnál sokkal őszintébb világban. Nem is lehet kérdés ez náluk: ha a rokonság egyik részének szüksége van a másikra, akkor nincs távolság, nincs fölösleges áldozat, útnak kell indulni. Ahogy útnak indulnak gyakorta Erdélybe, pedig ott nem is valódi, csak „fogadott” rokonok várják őket, és azok is jönnek ide, nagy traktára a szerényen élő családnál nem számíthatnak, de sosem ez a lényeg. Jucó szavajárása, ha valamelyik rokon a bajaiba belekeseredik: van családod, és mi szeretünk…
Tényleg lehet ilyen természetes-egyszerűen élni ezt a világot?
Tényleg.
Nemsokára nekem is egy „családdal” van randevúm. Egykori osztályfőnökünk mai állomáshelyén jövünk össze minden évben, pünkösd-előn. Nyolcvankét évesen is tökéletes szellemi frissességben teszi a dolgát – tanárként ugyan rég nyugalomba vonult, de papi hivatását föl nem adhatja; az vége-nincs szolgálat…
Bencés diákok körében jól ismertek a róla szóló történetek a legendás munkabírásáról, a napi négy-öt óra alvással teljesített vállalásairól, a minden nyáron megtartott családlátogatásról – amikor kelettől nyugatig, északtól délig bejárta az országot, egy diákjának otthonát se hagyva ki; és hogy máig figyel a tanítványaira. Igen, számon tart mindenkit és mindenkinek ija-fiát, gyerekét, unokáját.
Pár éve egy könyvet állítottunk össze róla, abban egyikünk ezt írta: "Nem volt egy magával ragadó személyiség: nem énekelt, nem zenélt, nem táncolt, nem dohányzott, nem ivott, nem hordott farmert, nem nyomott modern hangzatos szövegeket. Egyszerűen csak nagyon jó tanár, gondos nevelő és kemény férfi volt." Amikor a könyvvel köszöntöttük, az apátsági templomban tartott misén hat pappá lett tanítványa koncelebrált, és a padsorokban több százan ültek: egykori tanítványai és azok hozzátartozói. Mert „ezt jelenti a család”…
