Három éve a maga ura - Kiss Istvánné a nőies fazonok szabója

Ilona a régi Hőszolgáltató épületében bérel üzlethelyiséget az Energott Kft-től, közel Anna nénihez. Takaros kis műhelyébe lépve rendezettség és gépek sokasága fogad. Ilona ugyan francia női szabóként végzett, de ma már ruhajavítóként keresi kenyerét.

- Annak idején a Lorántffy iskolában tanultam ki a szakmát és a Fékonban voltam tanuló. Ezt követően egy kis ideig a Vegyesipari Vállalatnál dolgoztam a Római körúton a Szabóságban, majd férjhez mentem. Három gyermekem született, akikkel hivatásos anyaként otthon voltam, s amikor újra munkába álltam, akkor indult a városban a Triumph. Itt közel tíz évig dolgoztam, s azt hittem, hogy innen megyek majd nyugdíjba. Ám egy szakmai kihívásra igent mondtam, s elszegődtem tanítani az Aranytű iskolába. Aztán egy tanévet követően beláttam, hogy az én helyem a gépek mellett van, s úgy döntöttem, hogy megpróbálok önálló lábakon megállni. Ennek immáron több mint három éve.

Mint meséli, nem könnyű a vállalkozók élete, de mégis megéri.

- Az egész életemben ez a legjobb időszak! Ez a béke szigete. Ide szabadon bejárnak az emberek, akikkel elbeszélgetek, közben pedig dolgozom. Szeretem az embereket, szeretek beszélgetni velük, közben pedig azt csinálhatom, amihez értek. Nincs főnököm, nincs, aki beszabályozzon. Pontosabban maga a megrendelő a főnök és én vagyok a magam rabszolgája – vallja meg ars poétikáját is. – Ez pedig fokozottan igaz, hiszen a saját otthonomban ugyanezek a gépek megvannak, s naponta viszem haza a javítani való ruhákat, amelyekkel itt nem végzek. Esténként, hétvégéken is dolgozom, hogy készen legyek. Ez olykor nagyon nehéz, de azért van benne öröm is.

Aztán a szakmáját illetően faggatom Ilonát. Bevallja, annak idején hangzatosnak tűnt a francia női szabó kifejezés. Majd beavat a francia és az angol szabók közötti szakmai különbségekbe. Tudniillik az angol szabók a kosztümök, zakók és a férfiasabb dolgok, a francia szabók pedig a habosabb-babosabb, nőiesebb dolgok elkészítésével fáradoznak. Ő, a nőiesebb irányzat képviselőjeként azonban az eddigi munkahelyein elleste a szabóság másik nemének is a fortélyait, félig autodidakta módon, önszorgalomból.

–Manapság viszont a ruhajavítás, a cipzárcserék, nadrágok aljának levágása, kabátok hónaljának, ujjának megvarrása a fő profilom. Gyakorlatilag bármit meg tudok javítani, mert szinte mindenfajta géppel felszereltem a műhelyem, még egy fodorszegőt is beszereztem. Nagyon nagy büszkeséggel és örömmel készítem el a főiskolásoknak az auf-okat, vagy akár csak a karszalagokat. Szinte már kiképeztem magam a különböző egyenruhákból, tudom, hogy a színek és a csíkok mindent elárulnak. A kisebb javításokból több pénz folyik be, mint egy nagy ruha megvarrásából. A könyvelőm mondta egyszer, hogy van olyan munka, ami a pénztárcának jó, van, ami a léleknek. Jómagam ritkán szoktam szelektálni, de néha van, hogy ha lehet, lebeszélem a kuncsaftokat az új ruha varratásáról, mert a méretre varrás igen rosszul is elsülhet. Igen kínos, amikor a megrendelő belenéz a tükörbe és nem azt látja, amit szeretne, vagy amit elvárt volna. Viszont az is előfordul, hogy a lelkem miatt bevállalok egy-egy „feladatnak” látszó munkát.

Persze, azt is vállalja, hogy hajnal háromkor kel, és már otthon nekilát a munkának. Levágja, kibontja, kiszabja az anyagokat és hozza nagy szatyrokban a műhelybe, hogy készre varrja. Nem könnyű munka ez, rengeteget dolgozik. Kissé maximalista is, amíg tud, hajt, keveset pihen. Sokszor a saját kertjébe sem jut ki, önmagának pedig immáron három éve nem adott egyetlen nap szabadságot sem. Ennek ellenére az idővel mindig versenyt fut, ez a legnagyobb ellenfele.

- A kuncsaftokkal a határidőket közösen beszéljük meg. Ha nagyon sürgős, akkor mindent félreteszek, és megvarrom rögtön az adott darabot. Igyekszem, hogy a megbeszélt időre készen legyek, de fordult már elő, hogy kicsúsztam a határidőből. Viszont egy tanácsot mindenkinek adhatok, azt mondani, hogy ráér egy munka, azt soha sem szabad! S ha már itt tartunk, akkor szeretném mindenkinek megköszönni a türelmét.

Nézegetem az állványon lévő ruhákat. Szinte mindenféle-fajta akad. Régi és újabb, vékonyabb, vastagabb anyagúak. Magyar és kínai. Amikor ezt szóvá teszem, Ilona viccelődve válaszol.

- Igazság szerint a kínai áruk viszonylag silány minőségűek, de miből élnénk, ha nem lennének ilyen ruhák. Természetesen hoznak régi darabokat is hozzám, kedvenceket, amit nem akarnak eldobni, inkább érzelmi okokból megjavíttatják. Az is előfordult, hogy megvették a turkálóban és behozták megjavíttatni, aztán elfelejtették, mert nem hiányzott otthon, hiszen nem is vitték haza soha, nem volt a szekrényben, nem tűnt fel a hiánya. 

Szóládi Zoltán