Ingatlankereskedő, műgyűjtő, mecénás. Valójában csak címszavak ezek, nem fedik le teljes egészében az egykori Michailovits-sarj tevékenységét. Persze, sokan ismerik, sőt barátjukként tisztelik a ma Ordas Istvánként (62) élő – ahogyan önmagát nevezi – „handlét”.
Megszállottan kutatja és gyűjti a ritkaságokat: a régiségeket, a képzőművészeti alkotásokat, a jó borokat és az értékes embereket. Mi sem természetesebb, minthogy a magángalériájában beszélgettünk vaskos kötetek alatt roskadozó polcok és szép egyedi festmények között, a polgári kultúra elveszettnek hitt miliőjében.
István, anno negyvenegy éve első házassága révén és lakáshoz jutás reményében költözött ide a fővárosból, de ma már lokálpatriótának vallja magát, hiszen szerinte Dunaújváros abszolút élhető város, amely szépnek is nevezhető. Remek földrajzi helyzete lehetővé teszi, hogy a nagyobb városok galériái, koncerttermei pillanatok alatt elérhetőek legyenek.
De térjünk csak vissza az ideérkezéshez!
- Lakást nem kaptam anno, mert nem voltam hajlandó aláírni tizenöt évet a vasgyárban. De így is előbb volt lakásom, mintha a fővárosban éltem volna. Emlékszem, amikor Pesten bementem a hivatalba, hogy lakást szeretnék, olyan nevetés tört ki, hogy még ma is visszhangzik talán… Akkor ugyanis áltagosan 15 évet kellett várni egy önkormányzati lukra. Itt ugyan közel öt évet vártam egy szövetkezeti lakásra, amelyet 30 ezer forintért kaptam meg, persze részletfizetésre (ekkor az átlagkereset 2500 Ft volt – a szerk.), s ez a panelrekesz pedig a 7. emeleten volt, de ez a lakás maga volt a paradicsom. Emlékszem, már a dobozok és ládák között is – értsd első bútorok – voltak képek a falamon. Az akkori Lányok, asszonyok újságot nagyon jó minőségű papírra nyomtatták, és mindig volt bennük egy-egy szép reprodukció. Aztán később fotóztam is. Előbb egy Pajtás, majd egy Smena, később egy Gorkij masinám volt. A pince előtere funkcionált sötétkamraként. A magam által készített képeket is kiszögeltem a falra. Mindig megvolt a hajlam bennem, hogy kitegyek valamit, az üres falat nem szerettem soha, inkább a zsúfoltságot kedveltem. A minimál stílust ma sem szeretem. – meséli óriási szenvedéllyel, majd folytatja, amikor közbeszúrom, hogy mégis honnan szívta magába a művészetek imádatát.
- Gyermekként, a rácsos ágyában felállva a falon Paál László, Benczúr Gyula képeit láttam. Nem volt olyan nehéz dolgom, hiszen rengeteg könyv és kép között nőttem fel. A szépség talán automatikusan beleívódik az emberekbe. A nagyszüleim tehetős emberek voltak, a szüleim már nem. Sokáig a nagyszüleimnél éltünk, több generáció egy lakásban. Abban, amit 1926-ban megvásároltak, majd az államosítás után visszabérelhettek egy társbérlővel egyetemben. Amikor kisgyerek voltam, az édesapámmal gyakran sétáltunk a városban, és magyarázott. Figyeltük az épületek ornamentikáját és be-bementünk a kapualjakba és az udvarokba. Budán gazdagabb emberek laktak, és a belső udvarokban szobrok, szökőkutak voltak. A lakhelyünktől nem messze pedig táblák hirdették, hogy mikor lakott ott Karinthy, Móricz, vagy éppen Csontváry. De a mi házunkban is élt két festőművész.
Aztán ez a Benczúr kép különleges történettel bír. A festmény a saját nagyszüleit ábrázolta, barna és fehér lovon. Később megörökölte és nagy becsben tartotta, de mégis kénytelen volt megválni tőle.
- Egyszer bútort vásároltam az Ecserin, s készségesen haza is hozták a kedves eladók azt, majd két hét múlva ki is rabolták a lakásomat a festménnyel együtt… Azóta is sajnálom azt a képet… Abból az időszakból a nagyanyám írószekretere maradt meg, amely Lingel gyártmányú, és kifogástalan állapotban van, azt használom magam is.
Ordas Istvánnak a hányattatásokból is kijutott az elején.
- Édesapám író és újságíró volt. Négyszer börtönözték be politikai alapon. 1967-ig nem is kapott állást Budapesten. S ugyan Michailovits-nak születtünk, de a politika miatt nevet kellett változtatnunk. A Tito láncos kutya korszakában egyszerűen nem lehetett ezzel a névvel létezni. Az apám három névre adta be a magyarosítási kérelmét. Lehettem volna Besenyő, vagy Ordassy, illetve Ordas. Az Ordassyt azért vetették el, mert volt egy ilyen nevű püspök, akit kivégeztettek Rákosiék, 1949-ben. Végül az Ordast elfogadták, s így nem lettem Besenyő Pista bácsi (nevet).
Rozsnyai Sándor: Engels Frigyes a kuplerájban
De visszakanyarodva a pályájára, szinte mindenhol kipróbálta magát. Először, még Pesten, diszpécser volt a Kismotor és gépgyárban, illetve a 25. Színházban segédszínész. Játszott Jancsó Miklós: Fényes szelek című színpadi darabjában is, amelynek zenei rendezője Sebő Ferenc volt. Ebben az időszakban ismerkedett meg Cseh Tamással, aki a közeli barátja lett, s amire a mai napig roppant büszke. Aztán a már említett módon Sztálinvárosba került, s a felesége nagybátyja hívó szavára lakatosnak állt, és 4-5 évig a vasgyárban dolgozott. Aztán vállalkozásba kezdett: gazdasági társaságot, majd kisszövetkezetet hozott létre, de dolgozott ipari alpinistaként is. Később az építészettel kezdett foglalkozni. Kalandos életútjára jellemző, hogy katonaként vasszerkezet gyártástechnológiát tanult, de második helyezett is volt az országos szavalóversenyen.
- 1991-ig a kisszövetkezet működött, lakásokat építettünk, illetve az I-es piaci szolgáltatóházat. Ekkor már kezdtem spekulálni, hogy nagyon fárasztó ennyi emberrel együtt dolgozni, és mi lenne, ha próbálnám inkább eladni azt, amit más keserves munkával és nagy rizikóval megépített. Így kezdtem el foglalkozni az ingatlanokkal 1992-ben. Ha eladtam valamit, akkor közben mindig vettem egy-egy képet, festményt. Aztán a panelből át tudtam költözni egy négylakásos társasházba, majd egy még nagyobb ingatlanba. Itt kiderült, hogy sok fal van. Elmentem megint venni egy képet. Aztán szépen lassan megismerkedtem a dunaújvárosi művésztársadalom jeles személyiségeivel, és elindult a gyűjtőszenvedély. Mára szépen, lassan kiszorultam a házból, s létrehoztam a galériát.
Ordas István azóta is elkötelezetten foglalkozik a dunaújvárosi képzőművészekkel, rendszeresen vásárolja képeiket, kisplasztikáikat. Nem csupán támogatási céllal, hanem jó szemmel, hozzáértéssel vásárol alkotásokat. A több száz darabos gyűjteményében találhatóak Aba-Novák Vilmos, Kmetty János, Szalai Lajos, Moizer Zsuzsa, Szőnyi István, Mednyánszky László, Pleidel János, FeLugossy László művek, de még folytathatnánk a sort. Mellettük pedig számos sztálinvárosi, dunaújvárosi ihletésű festmény, rézkarc, kőnyomat, természetesen számos helyi alkotó műveivel együtt: Birkás, Roho, Móder, Tábori, hogy csak néhányukat említsük a teljesség igénye nélkül. István persze, nemcsak vásárol, hanem el is ad alkotásokat. Koncepciója, hogy a nagynevű művészek alkotásait eladja, és a befolyt pénzből dunaújvárosi képzőművészektől vásárol. Ezzel segítve a kortárs művészeken.
Hát valahogy így
- Régen könnyebb volt a művészeknek megélniük. Mindenkinek volt lejelentett munkahelye, ahonnan fizetést kapott. Aztán járták a gyárakat, üzemeket a könyv- és képügynökök, akik akár „másfél méter Jókait” is eladtak, amit részletekben vontak le a fizetésből. Ma viszont, akinek nincs veleszületett üzleti érzéke, annak felkopik az álla. De azért is nehéz, mert az emberek manapság nem festményekre, könyvekre költik a pénzüket, hanem inkább autót cserélnek, vagy elmennek egy új helyre nyaralni, s úgy élik le az életüket, hogy nincs egy szép kép sem a falon, és egy igazi könyvet sem olvastak el. Persze, mindenki változik. Ma már én is bölcsebb vagyok. Nincs bennem szerzési- vagy, birodalomépítési vágy. Igyekszem élvezni az élet apró örömeit. Jó érzés megfogni egy könyvet, rátalálni az antikváriumban egy igazi értékre, vagy egy jó lemezre, régi lemezborítóra. Az alsónadrágon és a cipőn kívül a turkálóból öltözködöm. Nemrég egy eredeti Beatles-es pólóra leltem, amit aztán bekereteztettem. Mert ez is egy alkotás. Ha pedig megnyerném a lottóötöst, akkor a feleségemnek egy magánklinikát építtetnék, a magam örömére pedig egy kortárs akadémiát hoznék létre. Itt, az egyetemen végzett fiataloknak egyfajta posztgraduális képzést nyújtanának a régi művészek, s a diákok ösztöndíjat, az idősebb művészek fizetést kapnának, hogy éljenek belőle. Gyakorlatilag mindenki pénzhez és munkához is jutna. Az éhezőnek nem halat, hanem hálót adnék. A képekből pedig egy rendes galériát csinálnék, és külföldre is járnék a képekkel. Biztos, hogy nem ülnék rá a pénzre, mert azt gyorsan megunnám, hogy az egyik nap még a Kanári szigeten táncolok, másnap meg már Dominikán búvárkodom!
Szóládi Zoltán
