Tokaji Viktor, a Dunaújvárosi Acélbikák egykori jelese képet készített róluk, az elsőt Reiter Attilának küldte el, a másodikat Erdélyi Csanádnak (aki Faternak hívja) egy-egy mosoly kíséretében.

Szerdai lábműtéte előtt is azt mondta szűkszavúan „Magunkfajta a jégen hal meg, hát persze.”, s mert a krakkói vébé nagy hajráját követően most volt itthon először a szülőknél, szeretettel és mosolyogva állt rendelkezésünkre:

Én sem tudom, milyen műtét lesz, csak lett egy ganglion a bokámon, egy csomó, teljesen begyulladt és négy hét után keletkezett egy nyílt seb, ami nem múlt el. Feltárják, kitisztítják, de mondani fogom az orvosnak, hogy tényleg szorítkozzunk a bokámra, ne nézzen körül más testtájon, mert ha akarna, találna még ezt-azt. Szerettem volna a magyar hoki válogatottal úgy menni, hogy jégen vagyok! Már a Magyar Kupán problémássá vált ez a boka, gyorsan rákérdeztem, s mondták ezzel a nyílt sebbel nem tudom végigcsinálni a válogatottal. Extrém esetben elfertőződhet, sőt még amputációig is fajulhat a dolog.

Egyébként is az hírlik rólad, ha a Tokinak sérülése van, akkor az nincsen

Nem, mert nem szükségszerű, ha van valami bajom, azt szétkürtöljem. Megoldjuk házon belül. S már akkor mondták, hogy jó, akkor műtét, én meg mondtam, hogy akkor majd, mert még minden perc kulcsfontosságú. Szóval később nyitották meg, kitakarították, de nem sikerült az átmeneti megoldás. Még jobban begyulladt, kétszer tudtam jégre menni a válogatottal. Leültünk, megbeszéltük. Sem a csapattal kiszúrni, sem más játékostól elvenni a lehetőséget ilyenkor nem szabad. Teljesen korrekten mondták, rendben, de a szakmai stábbal mehetnék, mert feltételezésük szerint hosszútávon edzőként szeretnék tevékenykedni és jó tapasztalatszerzés lenne ez nekem, illetve hasznos tagja tudnék lenni így az egész csapatnak.

Rajna Miklós kapussal való beszélgetés is igazolta, hogy kellettél, erősítetted őket, valóban egy csapatot alkottatok

Először topogtam jobbra-balra, nem nagyon találtam a helyemet, ám a játékosoknak az észrevételeit tolmácsolni, összekötő kapocsnak lenni köztük és edzők között már adta a munka lényegét. Nem kellett magamba fojtani semmit, senki felé, mert van bennem már annyi kilométer, hogy ezt megtehettem. Aki kérte, azzal jégen is gyakoroltam, beszélgettünk. Magamról tudom, hogy mennyire számít, mennyi pluszt tesz hozzá a tevékenységhez, ha pozitív visszajelzést kap. Ezen a világbajnokságon ez volt a szerepem.

Szapporón ez semmit nem kisebbít, sőt! Mit éreztél?

Nehéz a kettőt összehasonlítani. Szapporo mégis kicsit "csodább" csoda volt, mint a mostani. Talán azért, mert a tíz-tizenöt év vérrel, verejtékkel, izzadással, küzdéssel folyt munkának minden egyes részlete benne volt Szapporóban. Krakkót viszont pontosan Szapporo jelölte ki, hogy nem kell újabb hetven évet várni, hogy feljussunk az „A” csoportba. Szapporóban amolyan „bunker hokit” játszottunk, kontrákra építve nyertünk kulcsfontosságú mérkőzéseket, a mostani játékunk meg végigdominálta a vébét. Krakkóban ellentmondást nem tűrően játszott a csapat, s talán meg tudom ezt ítélni most kívülről, mint játékos. A kazahok elleni meccs megmutatta, hogy fejben kell gyorsabbnak lennünk. Az olaszokat parádésan vertük, s ebből a dominanciából folyt a hit. Az ukrán meccs után beszéltem emberekkel, elmondtam, hogy egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy veszítünk. Olyan karaktere volt a csapatnak, amit régen láttam kívülről. Nyilván kitűntek játékosok, de a csapategység verhetetlen volt: figyelemben, egymásért, apró részletekben való küzdésben. Én tudom, mit él át egy játékos az utolsó meccsen, amikor eldől, hol folytatják majd. Ezt a terhet próbáltuk levenni róluk, beszélgettünk, aztán százszor elmondunk bizonyos tételeket.

Sok emberrel beszélgetve azt kapom, sajnálják, hogy ezt nem tudtam megélni. Én ezt teljesen megéltem, sőt jobban, mint Szapporót, mert egy koncentrált helyzetben, hatvan percen keresztül nem tudsz elengedni. Benned van az egész a dudaszó után is. Nekem akkor három-négy hét kellett, de akkor már nem voltam a pillanatban. Most Krakkóban kitörtem, megkönnyeztem az egészet. Még úgy is, hogy Szapporo bennem személyesebb.

Az, hogy Dunaújváros a magyar hoki bölcsője…

Állj, ne folytasd. Fáj a szívem ettől az egésztől. Ha őszinték vagyunk, vissza tudjuk tekerni az időt egészen 2005-ig, amikor itt nagyon pengeélen táncolt, hogy lesz-e bármi, mert a nagy generáció szétrobbant. Sikerült megmenteni. Minden klub életében vannak mélyebb pontok, melyeket át kell vészelni valahogy. Én nagyon bízom abban, hogy most is sikerül megoldani, a dunaújvárosi hoki nem fog eltűnni, mert a magyar jégkorong látná kárát, ha ez megtörténne. Egy felnőtt csapat szükséges ahhoz, hogy az utánpótlás működjön. Kellenek a mérkőzések, a példaképek, az ambíciók. Amikor látják, hogy Somogyi, Erdősi, Szélig, Ladányi, Peterdi felveszi a mezt – a teljesség igénye nélkül, mert másokat is mondhatnék. Ettől lesz Dunaújváros! És Dunaújváros az én szemléletemben nem tűnhet el a magyar hoki térképéről.

Tartod a kapcsolatot a "régi" csapat tagjaival?

Most hallottam először arról, hogy a régi csapatot, Kercsó Árpáddal egy „osztálytalálkozóra” összehívja a nyáron egy helyi hokis. Ez kell! Az emberek a szélrózsa minden irányába szétmennek. Egyébként, persze, tartjuk a kapcsolatot. A személyes találkozás mindig jobb, mert csak akkor, csak ott lehet elmondani, amit szeretnénk. Ennek a társaságnak pont az volt az összetartó ereje, hogy együtt nőttünk fel, hogy újvárosiakként sok mindenen keresztülmenve lett belőlünk nagybetűs ember. Olyan kudarcokon, sikereken mentünk át egyénként, sportolóként, hogy az idő múlása ezek mellett csak egy dolog. Meghalni a jégen kell. Ha fölmész, beleszippantasz a levegőbe, mindened elmúlik, nem érzel kort, időt, csak a játékostársaidat, a botot meg a korongot. Az egy más dimenzió. A testem lehet, hogy kiabál, Toki most már elég a vállműtét, a boka, de ez mind semmi!

Bekukkantottam hozzá a klinikára, előtte fél órával hozták ki a műtőből, már ébren volt: „Szia, te most néztem már az oroszokat a neten, huhh…Meg állítólag mindenkit felhívtam, de nem emlékszem! (és nevet, viccesen megjegyezve, hogy a narancsléhez van-e vodka?!) Hanem a szurkolókat ne felejtsd el, mert Dunaújváros volt az első olyan hely az országban, ahol 1993/94-ben a nyitott pályán 3600 ember volt kint és a fákról nézték a mérkőzést. És most, hol van ez a magyar jégkorong, ahol a szurkolók először kezdték dobálni a játékosoknak a csokoládét, azóta mindenhol így megy. Ezért nem szabad a dunaújvárosi hokinak eltűnnie. Alapítója volt az egésznek. Kercsó Árpi bácsi (és röhög) fanatizmusa elévülhetetlen az egészben. Apánk helyett apánk volt. De ez már egy másik sztori… Osztálytalálkozó!”.