A küldeményt gondosan óvta, vizes papírtörlővel jól bebugyolálta, hogy bírja a hőséget. Néha megvizsgálta – miden rendben. Ahová viszi, ott a fák lombkoronája tán megóvja majd a tűző naptól, csak addig tartson ki. Úgy tűnt neki, hogy amit visz, az jobban bírja a meleget, mint jómaga.

Órák múlva érkezett meg a távoli városba. Végigjárta a rég koptatott utcákat. Bekukkantott a Fehérek templomába, elidőzött egy-egy ház előtt, a málló emléktáblákra rótt sorokat betűzgette. Leereszkedett a Duna-partra. Hosszan elnézte a szaladó vizet. Emlékezett. A múltban járt. Aztán visszatért a jelenbe. A főtéren, meg a vasvirágos piackapunál és a Szentháromság-szobornál is készített néhány fotót, ki tudja, mikor jár erre ismét…

Alsóváros felé vette az útját. Oda szólította ezen a napon a fogadalma. A ligeten át jutott el a küldetése pontjára, ahol az akác- meg kőrisfák között mindig nagy a csönd. A Mindenki keresztje előtt megállt egy percre. Onnét már csak néhány lépést kellett tennie, és a végcélnál volt. Kicsomagolta a védőburkából a küldeményt, s a hatalmas kőlapra helyezte. Arra, amely alatt a nagyszülők, meg azok szülei és nagyszülei nyugszanak. Összekulcsolta a kezeit.

Az aznapi feladata itt befejeződött. Az esküvő utáni harmadik napon a menyasszonyi csokor az ősök sírjára került. A fogadalmának megfelelően.