„Ide tíz éve ültettem mocsárfenyőket, a csatorna mellett, a kemping északi oldalára. Azok nagy kedvenceim” – olvasom. A mocsárfenyőket tényleg lehet szeretni. De Horváth Tibor – akinek természetszeretet-vallomását itt a DO-n leltem meg a minap – nem csak e fenyőfélét kedveli.
A város, a Szalki-sziget ezernyi más botanikai szépségét is. Boldog ember! A mindennapjainak része az, ami nekünk csak olykor-olykor jut. Tibor, a DVG erdészeti ágazatvezetője 1978 óta van „otthon” a Szigeten. Pályafutását itt kezdte, jó ismerőse minden fának, bokornak.
1978… Istenem, harminchét év telt el azóta. Akkor kezdték rendbe tenni az elvadult szigetet, akkor telepítették a kesze-kusza füzesek helyére a barátságosabb növényeket – és akkor fedezték fel a városlakók ezt a szépségpontot. Naná, hogy elsőként a fiatalok… de hát végül is az újvárosiak elsöprő többsége akkor volt fiatal! Ifjúkoruk kitörölhetetlen élményvilága ma is köti őket.
„A Szigeten üzemelt ősanyáink idejében egy kemping” – ez már egy mai fórumozótól ellesett mondat. Az akkoriak tényleg „ősanyák”, „ősapák” ma már. Ennek a srácnak a szülei is. És emlékeznek a hajdan népszerű táborozóhelyre. Városbeliek egy-egy hétvégére kitelepültek sátrastól, aztán a környékbeli falvak lakói is felfedezték, s mind gyakrabban messziről is jöttek ide pihenni. De még milyen messziről! Lengyel, bolgár, szlovák turisták is megfordultak itt, s a legtöbben a hajdani NDK-ból érkeztek, profi keletnémet „túlélőkészlettel” és fényesre suvickolt Wartburggal. Nagy élet volt akkor a Szalki-szigeten.
Aztán jó néhány esztendeje kissé elcsendesült. Bezárt a kedvelt kemping. A fontos találkozóhely megszűntével a Sziget nem volt többé az, ami egykor. A szívem szakadt meg akkor – mondja ismerősöm. Annak idején baráti társasággal nem egy kellemes napot töltött ott, hogyne fájt volna neki az, ami örökre elmúlt…
Örökre? Nem. A város nem hagyta veszni. Évek munkája kellett, de e hétvégétől újra élet költözik a régi emlékeket őrző helyre. Aztán szép lassan ismét felfedezik az emberek. Nyaranta megtelnek majd az új faházak, a megszépült környezetben lakókocsik jelennek meg, az ősturizmus hívei sátrat vernek. Napközben előkerülnek a sportszerek, a focipályán a fiúk vad csatái zajlanak majd, az évek során kulturálttá lett szabadstrandon is többen lesznek. Este láng lobban a bogrács alatt a tűzrakó helyen, fiatalokkal teleik meg az egykori kedvenc, a mára megújult „Gomba” környéke. A mostani szombaton a „nyílt nap” kóstolót ad arról, milyen élet lehet ismét ezen a régi, kedvelt pihenőhelyen.
Ott ismertem meg a feleségem – avat be titkába a solti benzinkutas, és fogadkozik, hogy elviszi az egész családot, lássák a fiatalok is, hogy apa-anya hol kötötte össze az életét. De azért óvatosan megkérdezi: és mondja, szép? Hát hogyne lenne az – felelem. És akik ott lelték meg a boldogságot, nekik a világ legszebb helye…
Valamikor útnak indul hát a solti család, és mások, akik régen jártak ott, meg akik most először térnek be oda. Köztük sok fiatal. Ők majd „ősanya-ősapa” korukban mesélnek az utódaiknak arról, milyen szép is volt egykor…
