Nyári Gyula Tanár Úrra emlékezve

Nem hagyományos nekrológok kezdődnek úgy, ahogy kezdődött az 1983-as esztendőm, amikor is Nyári Gyula tanár úr történelemből, Kiss Kálmán tanár úr pedig magyar irodalomból készített ötünket-hatunkat a főiskolai felvételire a Bánki falai között.

Nem hagyományos nekrológban bizony el kell mondanom, hogy Nyári Gyula tanár úr iskolapéldája volt annak a történelemtanításnak, ami az akkori tananyagon kívül azzal folytatódott különórákon, hogy „azért ’56-ról létezik ám egy másik változat is, ami talán... ezt csak jegyezzék meg és rakják össze az otthon hallottakkal.”

Később aztán már első diplomásként nagyokat nevettünk együtt, hogy minden évben, március 15-én, jókat beszélgessünk, érdeklődést nem veszítve. A megfontolt, mérlegelő, sokat tépelődő és iskolaigazgatóvá váló tanárról kevesek tudták persze, hogy már a pécsi Pollackba kerülve, középiskolásként egyedül tartotta el magát, s hogy a Szegedi JATE BTK történelem szakát elvégezve a dunaújvárosi Földes Ferenc Dolgozók Iskolájában kezdett tanítani, hogy sok munka után 2004-ben Aranykatedra kitüntetéssel ismerje el az Oktatási Minisztérium. Vezetése alatt lett nagykorú az 1997-ben létrehozott Adu iskola, ahol mind vezetői, mint tanári adottságait művelte – sokaknak szakmát és emberi segítséget adva. Dunaújvárost pedig az 1950 – 1956-os időszakban kutatta, mert az történelem!

Néhány hónappal ezelőtt éppen egy kiállításon találkoztam vele a Kortárs Művészeti Intézetben, amelynek egyik alapítója volt. Mondta, baj van, hogy a szívműtétet ugyan túlélte, de ez most más, s hogy ezt már nem fogja, majd kiderül, de lehet, hogy áttétes. És mert mindig nyíltan tudtunk egymással beszélgetni, biztatásom ellenére láttam tekintetén, valami tényleg nagyon nincsen rendjén.

Mert generációkat nevelt felt a szakmai kikezdhetetlenség és az emberi tartás birtokában, annyira és sokan csak hálával tartozunk neki. Az emlékének és mindannak, amire okkal-joggal irányította figyelmünket. Hálával, amit élete párja, társa Judit is sokat emlegetett az utóbbi időben.

A megnyugvás és a lelki béke valóban egy életre szól.

Köszönöm hálával, Gyula úr!

Pálinkás István, főiskolai előkészítős diákod