Pardon! – mondtam egy mosoly kíséretében, könnyed főhajtással. Pardon! – mondta az ismeretlen úr, ő is mosolygott, ő is meghajolt. Ezzel az utcai gyalogosütközés békességben véget ért.
Amit sosem felejtek el: az az elegancia, az a méltóság, ahogy ez a férfi kezelt egy helyzetet; végül is én mentem véletlenül neki. Barátságosan intett, aztán ki-ki ment a maga útján. Nyílt tekintete az agyamba égett.
Aztán este, egy tévétudósításban ismerős arc tűnt fel. Néztem, néztem – igen! Ő volt, akibe botlottam az utcán. Aznap, épp öt éve, márciusban az Akadémián Magyar Örökség Díjat vett át a nemzetközi űrkutatásban érdemeket szerzett tudóstársai nevében, ő: Bejczy Antal. Világhírű magyar. Mérnök, fizikus, űrkutató, a Mars-járó egyik alkotója. Ezt már persze csak azóta tudom…
1930-ban született, itt, tőlünk nem messze, Ercsi peremén, Sinatelepen. A jezsuitáknál tanult Kalocsán, de hiába a kitűnő érettségi – sehova se vették föl. Édesapja ugyanis, mint grófi uradalmi főintéző, „osztályidegen” volt. Antal gyári munkás lett. Nagy nehezen aztán bejutott a Műegyetem esti tagozatára.
’56.ban viszont a szabad világ mellett döntött. Norvégiában kitüntetéssel szerzett diplomát, az alkalmazott fizika doktorává avatták. Ösztöndíjasként az Egyesült Államokba került. Ismét egyetem, újabb diploma, és egy életre elköteleződött az űrkutatással. Évtizedekig a Kármán Tódor alapította világhírű laboratórium munkatársa volt, emellett a Washington Egyetem robotika tanszékét vezette. A magyar tudomány követe volt Amerikában. És mindvégig hazájának népszerűsítője.
Ismeretlen ismerősök… néha tényleg jó lenne tudni, ki mellé sodorja az embert a véletlen. Ifjúságom élménye: a diákok kedvenc kerthelyiségében sokszor hallgattuk egy víg kedélyű úr varázslatos történeteit. Csak később tudtuk meg, hogy kiváló nyelvész, az egyik legnagyobb szlavista tudós volt. Újvárosi öreg barátom mesélte: az Aranyhordóban sok estét kellett eltöltenie, mire rájött, hogy az a tekintélyes bajszú, szép meséket mondó bölcs ember, akit barátai Harcsánk hívtak, a magyar írótársadalom legjavából való. Igen, Barsi (születésekor Harcsa) Dénes már tekintélyes életművel a tarsolyában érkezett 1961-ben Újvárosba, hogy fölfedezze a munkásvilágot. Országos hírű folyóirat alapítása és sikeres regények voltak mögötte; no meg a pályatársak tisztelete. Vagy említsük a város első főépítészét, Weiner Tibort. Világot látott tervezőként – Pest, Dessau, Moszkva, Párizs, aztán a chilei Santiago alkotóműhelyeit megjárva – lett a város profiljának alakítója; és sosem büszkélkedett a hírnevével. Ő is megmaradt hétköznapi embernek, sokak számára „ismeretlen ismerősnek”. Rá is, Harcsa Dénesre is emlékezhettünk a héten egy jeles évfordulón: az író épp száztíz éve született, a főépítész pedig ötven éve ment el…
Ahogy örökre elment a minap Bejczy Antal is. Nyolcvanöt esztendős volt. Barátai, tudóstársai a hétvégén búcsúznak el tőle Los Angelesben, aztán – kívánsága szerint – hamvait hazahozzák. Hazatér. Itt nyugszik majd, azok közelségében, akik, mint Barsi Dénes vagy Weiner Tibor is, várost választhattak; de hazát, nemzetet életre-halálra érvényesen örököltek.
