A francia Briancon jégkorong csapatának sportigazgatójaként dolgozik tovább Szélig Viktor, aki kilencévnyi franciaországi légióskodás után döntött úgy, hogy befejezi jégkorongos pályafutását.
Amikor fiatalon még a Szupervidám Zöld Óriások nevű rock zenekar tagjaként garázsba jártak, fogalma nem volt, hogy a hoki mellett bizony a rockzene marad a kedvence. Azt viszont ma eléggé egyértelműen tudja, hogy a sporttal való szakítás még várat magára, és privát természetesen be-beáll még játszani egy-egy csapatba, de a hivatalos bejelentés igaz:
- Valóban szögre akasztottam a hoki csukát, mert negyven éves leszek szeptemberben. Úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor ezt meg kell tennem, s úgy emlékezzek vissza aktív pályafutásomra, hogy ez egy jó történet volt, ne pedig úgy, hogy az utolsó pár év nem nagyon kellett volna. Azért az utolsó pár szezon már néhol fájt, de még bírtam volna. Inkább fejben eldöntött tény ez, hagyni kell a fiatalokat lökdösődni.
- Amikor ez lejátszódott benned, visszagondoltál az indulásra, Dunaújvárosra, a társakra?
- Persze. Nagyon nehéz megtalálni egyébként egy sportolónak azt a pontot, amikor ezt megteszi, főleg egy hosszabb karrierrel a háta mögött. Amikor be kell fejezni. És nem mondom, hogy nem fáj, nem fog fájni, ha jégkorongot látok a tévében, vagy látom őket játszani. De, eltelt, eljött az idő, lejárt az óra, itt hamarabb jön a nyugdíj. Játszottam eleget.
- Szerencsés a sportigazgatói poszt, vagy bevonzott a történet?
- Is-is. A Briancon egy kis klub, ez a poszt nem létezett korábban, de jeleztem az utolsó szezon előtt, hogy befejezem. Ők pedig szerették volna, ha a kilenc év bizalmi kapocs után folytatnám ebben az állásban. Kerestek egy embert, rám gondoltak. Ha tíz évvel ezelőtt kérdezik, akkor nem mondtam volna, hogy maradnék a sportpályafutásom után.
- Akkor mi volt a nemnek az oka?
- Nem tudtam volna elképzelni. Nekem egy lassabban kialakuló szerelem volt. Az utolsó években kötött magához úgy, hogy szeretnék foglalkozni vele. Most persze itthon vagyok otthon, de Briancon a második otthonom. Sok minden köt oda, kislányom ott született, barátaim vannak, de otthon mindig is ez lesz, Magyarország. Inkább a gyerekek küzdenek ezzel, most nőnek. Életem javát itt töltöttem, nálam nem okoz gondot. Gyerekkori barátok…
- Gondolsz még rájuk?
- Persze, amikor lehetőség van, összejövünk. Tartjuk a kapcsolatot, noha nem napi szinten, nyilván. Ha véletlenül találkozunk is beszélünk. Azért Dunaújvárosban nevelkedtünk, kicsit más volt ez a sport, mint ma. Családiasabb volt, kisebb volt a massza. Sokan ugyanott laktunk, hat éves korunk óta ismerjük egymást Erdősi Péter, Holló István, Berényi Norbert, Ladányi Balázs… Együtt jártunk általános iskolába. Együtt kezdtük a sportot, mások letették a lantot, van, aki még mindig játszik.
- Az A csoportba való feljutásnak örültél, figyelted őket?
- Igen. De ez már nem volt ugyanaz, mint a miénk. Én azért tartom azt értékesebbnek, mert hát nem volt ekkora válogatás, meg lehetőségek sem, s mi tudjuk, honnan kezdtünk. Örültem nekik! Egyrészt bennünk már nosztalgia is van, mindig felvesszük a beszélgetés fonalát, jókat kacagunk, hogy miből lettünk valamivé, hogy készültünk ifjúsági Eb-re, szakadt a hó az újvárosi jégre, mi meg toltuk a havat lapáttal, aztán öt percig lehetett rajta korizni. A mostani generáció is rendkívül ügyes, de mi ágyaztunk meg ennek a sikernek. A Szapporói csoda után kiemelt lett a sportág, sokat lendített az ügyeken. Bár most sem mondom azt, hogy tökéletesen működik, de a krakkói aranyéremből lehet még előrelépni. Ma már azért jó külföldi edzők dolgoznak a fiúkkal, sokkal nagyobb merítési lehetőség, a TAO-támogatásokkal jól alakulnak. A mi időnkben ez nem volt. Másféle neveltetést is kaptunk, Kercsó Árpád más szemléletet testesített meg, de ez jó dolog. Kell látni ezt is, azt is. A jégkorongosnak sem rossz, ha sokat lát, játszik is külföldön, sokat tud profitálni a válogatott. Most már tényleg csak a srácokon múlik, meddig vihetik. Magunkon is észrevettem 2008-ban, mert mindenki elvárta, maradjunk az „A” csoportban, ám a liftező kategória reális, mint egy szlovén, osztrák válogatott.
- Sportigazgatóként mi lesz az első teendőd?
- Kellemetlen helyzet volt, mert már megvoltak az első teendőim. Amint véget ért a szezon, letettem a korcsolyát, utána kezdődött a munka. Sok olyan csapattársamtól kellett megválni, akikkel együtt harcoltam, sikereket értünk el, nagy csatákat éltünk meg. Érzelmileg ez nehéz, kiürült az öltöző, teljesen új srácok jöttek be. Ez ennek a munkának az oldala is. A következő évi csapatban négyen vannak, akik voltak is. Brianconra ez jellemző is. Tudod, büszke vagyok arra, hogy pályafutásom során csak két csapatban játszottam. Csak a dunaújvárosi csapatban és a brianconiban. Talán szerencse is, mert bár megfordult a fejemben, hogy másutt játsszak, de így alakult. Örülök neki. És annak is, hogy Dunaújvárosban játszottam le pályafutásom nagy részét, és részese lehettem annak a sikernek a társaimmal és a közönséggel, amit beváltottunk, első bajnokcsapat lettünk. Átmeneti nehézségben vannak, de jó kis bázis lesz ez, mert a jégkorongnak volt itt múltja. Jövője is legyen.
-Pálnkás István-
