A kísérletező kedvű mesterszakács

- A pályaválasztáskor fogalmam se volt, mi legyek, de azt tudtam, hogy az akkori divatszakmák, fodrász és varrónő nem akartam lenni. Viszont sokat sürgölődtem az anyukám mellett a konyhában, segítettem neki, a keze alá dolgoztam. A rokonaink között pedig már volt cukrász és pincér, és tetszett az, amit meséltek a vendéglátóhelyek hangulatáról, hogy ott mindig jó kedély uralkodik. Ezért aztán szakácsként kezdtem középiskolai tanulmányaimat a Kereskedelmiben- mesélte a kezdetekről Kriszta.

A tanuló éveket az Arany Csillagban kezdte, majd a szakmunkásképző elvégzése után az Animo fogadó következett állomáshelyként. Ezt követően szükségét érezte az érettséginek és szeretett volna szakmailag is fejlődni, így a fővárosi Gundel Károly Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Szakközépiskolában tanult tovább. Persze az érettségit követően sem állt meg az élet. Kriszta a város több éttermében is dolgozott, élvezte a munkáját. Aztán egyik főnöke ösztökélésének engedve jelentkezett szakács-oktatói képzésre.

- Úgy gondoltam, hogy a főiskola elvégzését követően maradhatok az eredeti szakmám mellett és a tanulókkal foglalkozva nem kell majd ötvenévesen megszakadnom a kondér mellett. Aztán az élet másként hozta. Mivel újabb követelményként az az igény fogalmazódott meg, hogy egy gyakorlati képzőhelyen a vezetőnek mesterszakácsnak kell lennie, a mostani főnököm biztatott, menjek és végezzem el ezt az iskolát is. A képzés fél évig tartott, többek között jogból, pedagógiából és gazdasági, szakmai tárgyakból is vizsgáznunk kellett. Izgalmas volt betekinteni az új irányzatokba. Persze, sokat kell még tanulnom, el kellene menni más helyekre, külföldre, ahol a szakma legnagyobbjaitól leshetnék el fogásokat.

A beszélgetés alatt Kriszta arról is mesélt, hogy manapság az új technológiák eredményeként a natúrabb színek és ízek felé haladunk. Minimál alapanyagokkal dolgoznak, kevés ízesítőanyagot használnak, arra törekednek, hogy megmaradjon az eredeti íz.

Mi, magyarok túlsütünk, túlfűszerezünk mindent. Például egy rozé kacsamellet visszaküldenek még sütésre, mert rózsaszínű a közepe, vagy a bélszínt is teljesen átsütve kérik, és már ez nem divat. Ellenben a konfitált kacsamell, vagy kacsacomb (kacsazsírban, lassan sütve, hogy ellepje a zsiradék) nem tud kiszáradni, mert nem kap levegőt, és nem sül ki a zsírja, nem veszít a súlyából. Ilyenkor intenzívebbek az ízek, megmarad a természetes aroma. Ez már nem is új trend, nagyanyáink is használták. Aztán népszerű az is, hogy átgondolunk régi recepteket, ízvilágokat. Szeretek kisebb dolgokon változtatni, kísérletezni. A szakácsok közül sokan irtóznak a sütemények készítésétől, nekem viszont egyik kedvencem. Az étlapon a csoki tortát úgy kreáltam, hogy a szomszéd nénitől kapott kakaós süti tésztájához kerestem a neten egy krémet, kicsit átalakítottam, és a kettőt összekombináltam. Az eredményt a vendégek jó étvágya jelzi.

Kriszta szereti a munkáját, pedig nem is olyan egyszerű, mint hinnénk. Nem csak a fazekak és lábasok között kell topon lenni. Irányítani kell, felelni a saját munkája mellett a többiek munkájáért is, árut rendelni, rendet tartani, ha kell új étlapot, napi menüt írni, hidegtálakat, süteményeket készíteni határidőre. Az, hogy miért is szép ez a nehéz szakma, azonnal és egyértelműen válaszolt.

- Mert lehet alkotni, kísérletezni. Ez egy kreatív szakma. De szeretem a közeget is, mert a munkabeosztásunk miatt többet vagyunk együtt, mint a saját családunkkal. A vendéglátásban általában jó a hangulat, jó csapat van. Ugyanakkor ez az egyik negatívum is. Szinte non-stop dolgozunk, kevesebbet vagyunk a családdal, és sok a feszültség. A vendéglátásban nincs lehetetlen feladat, megtanulunk mindent megoldani. A régi szakmák lassan felértékelődnek. Sokrétűnek kell lennünk, a pizzától a hidegtálakig, a meleg tálaktól a süteményekig mindenhez értenünk kell.

S, hogy mi tölti fel Krisztát? Természetesen a családja.

- Két fiam van. Kristóf 13, Bence 12 éves. Imádom őket, ők a mindenem. Kristóf a kisgimibe jár, Bence a Petőfibe. A párom hivatásos katona, sokat van távol tőlünk. De nem mondom, hogy nehéz dolgom lenne a srácokkal. Bár igazi fiúk, olykor könyörögni kell nekik, unszolni kell őket, hogy mozduljanak ki a technikai vívmányok mögül a természetbe, de egyébként rendes gyerekek.

Szóládi Zoltán