Soha nem késő elkezdeni saxofonozni. Ezt vallja Elek István is, aki legutóbb a Művész Presszó teraszán lépett fel a Balogh Gyula Quartettel egy igazán parádésnak mondható koncerten.
-Soha nem késő elkezdeni zenélni. Ahogy beszélgetni sem. Imádok beszélgetni. Itt, Dunaújvárosban is azonnal találok négy-öt embert, akivel órákat tudnék társalogni. De hála Istennek tanárként is és zenészként is imádom a hivatásomat. Egy időben csak alkalmazott játékosként a legkülönbözőbb produkciókba hívtak. Szerettem elvállalni. Aztán 2010 óta hivatásosan is tanítok. Érdekes módon éppen itt, a városban volt egy kedves fiatalember, Solymosi Milán, aki ma már az olasz nagykövetségen dolgozik, s kérdezte, hogy tanítanám-e? Idővel barátok lettünk, aztán fel is léptünk itt, valamelyik udvarban a Fúzió Grouppal.
Most egy quartetben zenélt együtt fiatalokkal. Elmaradhatatlanok a fellépések?
Most júliusban lettem hatvan éves, immár negyvenegy éve szaxofonozok. A fiatalok is hívnak zenélni és nagy örömmel jövök, mert tehetségesek. Az idősebbek már kiöregednek, nem szerveznek turnékat. Szerintem egy zenésznek a pódium a levegő.
A jazz beszélgetős műfaj, szereti?
Beszélgetni is szeretek! Egyértelmű, hogy ez egy kommunikáció, akár „ismeretlenül” is egymással, mert ugyan ismerem őket, de együtt keveset játszottunk. Tehát egy beszélgetés nem az, hogy beszélek, hanem meg is hallgatom a másikat, meggyőzöm, vitatkozunk akár egyetértünk. Magas formája ez a kommunikációnak, az improvizáció pedig kiemel, megemel: abbahagyhatjuk, folytathatjuk. A kreativitás mindenben megjelenhet festészettől az irodalomig.
