A mandulafa körül madarak kergetőznek. Vidám társaság. Nem eleséget keresnek, azt aligha találnak a termését hullajtott öreg vitéz ágain. Csak játszanak, csaponganak. Fürödnek a napfényben.
Egy kislány jut eszembe: Réka, aki versbe foglalta panaszát, mert vége a nyárnak, s „Elmennek a gólyák / és a bölömbikák. / Elmennek a fecskék / és a búbos bankák.” El bizony. De itt maradnak őszre-télre a zord időt is elviselők. Például a cinkék. Azok kergetőznek most a fa körül? Nem, ezeknek túl hosszú a farkuk. A hiányos madártani ismereteim mondatják, lehetnek pintyek vagy őszapók, de mindegy is, a varázslatos látvány a fontos.
Istenem, milyen ellentétben áll ez az idilli kép azzal, ami mostanában az emberek többségét foglalkoztatja! Mert válságidőket él az ország, s ennek szelét az újvárosi ember is érzi, hiába él távol a déli ütközőzónától, vagy a Budán át való nagy nyugati vonulástól. A válságpillanatok persze történelmünk állandó kísérői, szokni lehet, azokkal megbékélni viszont nem. Ilyen időkre emlékeztet egy minapi évforduló.
Kassai vértanúk – róluk keveset tudunk mi, hétköznapi emberek. Háromszázkilencvenhat éve történt: szeptember 7-én három jezsuita pap Kassa városában kínhalált szenvedett. Meg kellett halniuk, mert nem fogadták el Kálvin hitújítását. Rákóczi György hajdúi hiába kínozták őket napokig, nem lettek hittagadók. Megmaradtak katolikusnak. Mártírhaláluk után egy évtizeddel Pázmány Péter bíboros a boldoggá avatásukat kezdeményezte, de erre csak majd’ három század után, 1905-ben került sor, s újabb évtizedek múlva, 1995-ben avatta őket szentté II. János Pál pápa.
Hogy a felvilágosult főúr, a későbbi erdélyi fejedelem, az „Öreg” ragadványnevű I. Rákóczi György miként asszisztálhatott a rémtetthez – ez a felekezeti háborúskodásokkal teli kor bonyolult kérdése. Kényszerpálya, mondhatnánk Rákóczi felmentésére, hiszen a Habsburg uralom elleni küzdelem egyik sarkpontja a vallási hovatartozás volt, de mondandónk szempontjából nem is ez a legfontosabb; sokkal inkább az, ki volt a három vértanú. Jezsuiták mindhármad, három nációból. Körösi Márk esztergomi kanonok születése szerint horvát volt. Szerzetestársa, Grodecz Menyhért lengyel. A harmadik, Pongrácz István az erdélyi Alvincban született magyar. Három művelt, hitéhez a bitófa árnyékában is hű ember. Évszázadok után is példaképek, kettős értelemben: a különböző nemzetek egymás mellett élni tudásának, és a tradíciók őrzésének jelképes alakjai.
Az európai szellem megtartása, persze, tudjuk, nem csupán a katolicizmus erénye és kiváltsága volt. Az idők kiérlelték a protestánsokkal meglelt közös többszöröst: kereszténységünk az egyesítő erő. Van egy számomra kedves analógia. 1910-ben az akkor még önálló kis falu, Gyirmót 764 lelket számlált, közülük mindössze heten voltak nem magyarok. A 757 magyarból viszont csupán egyetlen egy volt más vallású, a többi 756 hithű katolikus. És ez a példa nem a katolicizmus primátusáról szól – mit is mondhatnék erről én, akinek édesanyja református székely –, hanem arról, ami a protestánsokkal már régóta egyesít valamennyiünket: az egy évezred hagyományrendjéhez való ragaszkodás. Ez a mai idők tétje.

