Négy segédmunkás ül a Cifra-kert fái alatt. Tarokkoznak. Ezt az idilli képet évtizedek óta őrzi az emlékezetem. Sétautak, virágok, cserjék, hatalmas ősfák… felfedezni való titok volt a varázsos park. Apám gyakran kivitt magával. Abban a kora őszi napsütésben nyugalomról, harmóniáról mesélt ott minden.
A négy segédmunkás ült tehát a fák alatt. Kártyáztak. Filléres alapon játszottak, egyszer egyikük nyert egy keveset, majd a másikuk. Hol az agrármérnöknek, hol a jogtudósnak, máskor meg a főmérnöknek kedvezett a lapjárás. Vagyis hát az ex-főmérnöknek, az akkori udvarosnak. Játék közben olykor beszélgettek. A múltról. Mi másról lett volna szó?
Már rég túl voltak mindenen: letartóztatáson, vizsgálati fogságon, kíméletlen vallatásokon, a Pudvás gúnynevű ügyész vádbeszédnek nevezett acsargásán, Mátyás vérbíró szenvtelen ítélethirdetésén, a börtönön… de az emlékeiken nem léphettek túl. Hogy is feledhették volna a kegyetlen pribékekkel való találkozást, a legendás hírű verőember, Pelcz kéjes vigyorát „munka” közben, a smasszerek érzéketlenségét. Egyvalakire emlékeztek csak jó szívvel: Mókus tizedesre. Az egyetlen emberséges foglár volt, akivel találkoztak.
A négy tarokkozó már nincs közöttünk. A Cifra-kertből is csak pár öreg fa maradt, hírmondónak. Nehéz lombjuk alá odaképzelem a régi életek nyomát. Az emléknapon, október huszonharmadikán mindig gondolok rájuk. És sok másra is: szabadságharcosokra, áldozatokra. Hazafiakra. Ismeretlenekre, akiknek nevét nem jegyzi a történelem.
Újvárosban a legtöbbük, szerencsére, ismert: Demeter Béla nemzetőrparancsnok; Pados István, a nemzeti bizottság elnöke és Boros István elnökhelyettes; Zecher János, a Vasmű fegyvereseinek parancsnoka. Aztán a katonai ellenállás megszervezői: Izinger Gyula főhadnagy, Küllős Imre őrnagy, Sztanó Béla százados, Gucsi László ütegparancsnok, Tajti Ferenc szakaszvezető, és az első szovjet tanktámadásokat bravúros taktikával visszaverő Nagyéri Károly tüzérparancsnok. Meg sokan mások: Kajári Gyula alhadnagy, Papp Bálint önkéntes, Szerdahelyi Károly mesterlövész, Szárszó Lajos felderítőtiszt, a gyárőrségek önkéntesei, a munkástanácsok tagjai, a fegyveres szolgálatra jelentkezett háromezer (!) férfi, a nemzetőrségben szolgáló ipari munkások, földművesek… és velük egy tizennégy éves diákfiú. Szabadságharcosok. Pentele hősei. Sokuk útja később a börtönbe vezetett. És voltak, akik már sehová se mehettek: a város legfiatalabb forradalmi áldozata tizenhárom, a legidősebb nyolcvanhárom éves volt.
„A tigrist agyon kell lőni!” A fültanúk szerint a forradalom leverése után Kádár János e szavakkal adta meg a „kilövési engedélyt” Sándor Andrásra. A rendszerbírálatáért Sztálinvárosba száműzött rebellis, a „talpnyalók diktatúrájával” szembeszegülő fiatal író a martinkemence mellett dolgozott, s közben szervezte az ellenállást. Október 23-a után a forradalmi mozgalom egyik pentelei vezéralakja, és az Országos Nemzeti Bizottság tagja lett. A bukás után sem adta fel: segélyalapot szervezett az elesettek családjainak. Nyolc év börtönt mértek ki rá. A tigrist nem lehetett agyonlőni…
Az ünnepen Pentele egykori tigrisei előtt hajtunk fejet.
