Vetési Imre azon a reggelen, november negyedikén is sietősen tette a dolgát. Sebtében megmosakodott, felöltözködött, aztán indult a fiúkhoz. Azokhoz, akik ezekben a napokban nem csupán barátai voltak. Harcostársai is. Közöttük Imre a maga huszonkét évével tapasztaltnak számított. Tanult fiatal volt, egyetemista.
Persze hogy nem utazott föl Pestre, miért is ment volna. Az oktatás szünetelt. Érthető okokból… Ám az igazán nyomós érv, ami miatt maradt: a csapatszellem. Azon a napon a nemzeti bizottság ellenállásra buzdító röpiratait kellett hordaniuk. Felkelők voltak ők, mint oly sok pentelei fiatal, s Imre nem maradhatott ki közülük. Ment hát, nem tudva, hogy az utolsó útja lesz. Estére már kiterítve feküdt. Tüdőlövés.
Fehér László harmincnégy éves kovács azon a reggelen, november hatodikán elbúcsúzott a családjától. Szolgálatba indult. Ők, az önkéntesek a tüzérezred katonáival és a hadba hívott tartalékosokkal már harmadik napja együtt készültek a védelemre. A felderítők a szovjet csapatmozgást követték, mások műszaki zárat telepítettek, Ercsiből fegyvert és lőszert szállítottak, a fiatalok molotov-koktélokat készítettek elő. A szovjetek fegyverletételre felszólító ultimátumát a nemzeti bizottság vezetői visszautasították – s a felkelők már tudták: másnap megindul a támadás. Fehér László azt a reggelt már nem érhette meg. Hatodikán este ő is holtan feküdt. Halálának oka: hasüregi sebesülés okozta sokk.
Novák Pál tizennyolc éves darukezelő azon a hajnalon, november hetedikén a kijelölt szolgálati helyére tartott. Igyekezett, mert nem tudta, senki sem tudhatta, mikor indulnak a város ellen a ruszki csapatok. Mire kiviláglott, már minden felkelő a védelmi ponton volt. Sokáig csak távoli morajlás hallatszott, majd a tankok zúgása egyre közelebb ért. Délután kettőkor a város körül bezárult a páncélosok gyűrűje. A repülőraj nyitotta meg a kíméletlen támadást. Nyolc repülőgép fél órán át ontotta a bombákat a védelmi állásokra. Novák Pál egységét is elérte egy gránát. A fiatalember repeszek szaggatta holtteste fáklyaként lángolt…
Három halál. Hogy utolsó óráik miként teltek, s az utolsó pillanat hogyan jött el, arról nincs pontos ismeret. Pentele ’56-os halottainak legtöbbjéről csak a legendák szólnak. A számuk se biztos. A fellelhető források huszonkét nevet őriznek, és két névtelen emlékét; őket a bombarobbanás azonosíthatatlanul tépte darabokra. Szemtanúk vallomásai a huszonnégynél jóval több áldozatról szólnak.
A ledobott gyújtóbombák „alapos” munkát végeztek. A védők pincesoron lévő gépágyúállását is „bravúrosan” lőtte szét több repülőgép. A mélyrepüléseknél a golyószórók is „prímán” teljesítettek, nagyon precízen végigszórták a Vasmű utat. „Óraműszerűen” működtek a nehéz aknavetők és tábori tarackok. A rettenetes haditechnikai fölény, a támadók sokszoros túlereje eldöntötte a város sorsát. A maroknyi védőcsapat hősiesen ellenállt, amíg tudott; a védelem azonban kora estére összeomlott.
Pentele ’56-os áldozati mérlege: huszonkét ismert és két ismeretlen hős. Huszonnégyükért kondul meg minden évben a harang. És azokért a halottakért is, akikről tán már soha nem tudunk meg semmit.
