Kivonat „a szemét ’56-os” naplójából

Mindezek tetejébe még ráadásul kalapot, nyakkendőt hordott, szakállt viselt és gyakran pipázott, de csak 200 forint békekölcsönt jegyzett.

Nem is csodálhatjuk, hogy 1956-ban – még csak 8 évesen – már Béla is szappanozta az utat a szovjet tankok előtt. Mindenesetre sikerült magára felhívnia az elhárítás figyelmét. Ezért nem meglepő, hogy később, az enyhe színtévesztése ellenére sohasem kaphatott jogosítványt, mert a pártbizottság odaszólt, nehogy széles körben tudja terjeszteni a szamizdat irodalmat. Terjesztette hát vonaton utazva, egész Erdélyben, Romániában – nem kis felelősséget vállalva. Akadt eset, hogy a szekuritáté kétszer is szétszedte a kabint, ahol tartózkodott. Ám a tiltott irodalom másik kocsiban volt elrejtve. Így Béla ezt megúszta, s nem a Duna deltában végezte, mint némely társa. De azért így sem volt veszélytelen az élete. A Történeti Hivatalban utánajárt a régmúlt eseményeinek. Csak önmaga négy olyan esetről tud, amikor az életére törtek „a békés, nyugodt, konszolidált 80-as években”. Életfilozófiája egy szép hindu életfelfogáson nyugszik. Meg is osztja velünk.

- „A múlt iránt a hála, jelen iránt a kötelesség, s jövő iránt a felelősség!” Azaz a múltat nem elfeledve, de azon nem rágódva, hanem a Teremtőnek megköszönve megélt éveim, kell élni ebben a mindenségben. Azt azért szem előtt tartva, hogy a múlt ismerete nélkül nem értjük a jelen történéseit, s a jövőre nézvést sem tudunk helyes következtetéseket levonni. A keresztény tanítás szerint a bűnt kell gyűlölni, nem a bűnöst, tehát ebből az aspektusból tudok a likvidálási kísérleteimről beszélni. – mondja és sorolja. Közbevetve megemlíti, hogy az 1999-ben, a Történeti Hivatalban előbb szigorúan titkos, és titkos minősítésű dossziéja 2005-re eltűnt, és nem sikerült újabb adatokat fellelni róla. A hírek szerint, Bécsen keresztül lett „kimentve” a kényes iratok tömkelege. De vissza a likvidálási kísérletekhez! Az első eset az volt, amikor 1987. december 10-én, Dunaújváros belvárosában szamizdatterjesztés közben hátulról leütötték, a fejét szétrúgták (5-6 fő). Vérző fejjel bevánszorgott a rendőrségre, ahol a kapuügyeletesnek telefonon az ügyeletes tiszt azt az utasítást adta, hogy ezzel az emberrel nem kell foglalkozni. Tovább vonszolta magát a kórházba, ahol a baleseti traumatológián a nyílt sebeit ellátták, s agyrázkódással benntartották. A hetedik napon kiengedték, nehogy 8 napon túl gyógyuló legyen a sérülése.

A kórházból kijőve ismét a rendőrségen volt és meg akarta tenni a feljelentést ismeretlen tettesek ellen, de ezt azzal az indokkal tagadták meg, hogy megverése nem okozott közmegbotránkoztatást, s ezért hivatalból az nem üldözendő cselekmény. Ekkor hirdetést adott fel, amelyre pár nap múlva egy idős úrtól érkezett levél. Kiderült, hogy sokan végignézték szétrugdalását, de ez olyan félelemkeltő volt, hogy senki sem merészelt közbeavatkozni. Később aztán Béla egy bírótól megtudta, hogy a politikai rendőrség rendelete meg a verést, azzal a „vádalkuval”, hogy a tetteseknek enyhítik más bűnügyeik büntetési tételét. Az öregúr levelét azonnal bevitte a rendőrségre, azt hitte, hogy a cáfolhatatlan bizonyíték birtokában végre sikerül sínre tennie a nyomozás elindítását. Tévedett. A levelet a rendőrség átvételi elismervény, és másolat nélkül vette el, így azt sem tudta a későbbiekben a politikai rendőrség ellen felhasználni.

- Ekkortájt fordult elő, hogy egy kihallgatásom alkalmával a politikai rendőrség közölte velem, hogy öngyilkosságba hajszolnak. Nem tudtam viccesen felfogni, hiszen R. L. szamizdatterjesztő társammal, ezt meg is tették. (Pszichiátriai kezelés, öngyilkosság). 1988. év végén kaptam idézést a Fejér-megyei Rendőr Főkapitányság Orvosi Hivatalába, ahol egy orvos-alezredes hallgatott ki. A közelgő rendszerváltás miatt az ügy következetes végignyomozása, a felelősségre vonás, a büntetés elmaradt.

Egy másik esetben hazafelé tartottak Lakitelekről.

- 1988. szeptember 3-ra meghívót kaptam a szárnyait bontogató MDF-mozgalom, azóta a történelemkönyvekben is bevonult Lakiteleki Sátortalálkozójára. Hazafelé, éjjel 2-kor, úgy Fülöpszállás környékén, drótkötelet feszíttek ki az autónk elé. Szinte hihetetlen a történet, de áttételesen Sinkovics Imre bácsi, a nemzet színésze, mentette meg az életünket. Történt ugyanis, hogy még az összejövetel helyszínén meginvitált a „Lezsák-pincébe”. Ennek folyományaként fellépő sürgős biológiai szükségletnek köszönhető, hogy teljesen lefékezett állapotban mentünk neki a nem éppen a plurális, sokszínű politikai berendezkedés óhajának kifejezésére demokratikusan kifeszített drótkötélnek. Nem tudom bizonyítani, hogy kik voltak a tettesek, mert az 52-es fő út melletti erdő szakszerű átfésülése helyett, gyáván, pánikszerűen elhagytuk a helyszínt.

1989 volt a rendszerváltó évek legszebbike. Ebben az évben a pártállam szerkezete megroggyant, a politikai rendőrsége sem volt a régi. Béla, a filozófus, történész barátjával: dr. Miklós Györggyel, aki szintén elhunyt, megkezdték az ’56-os események, áldozatok feltárását. (halotti anyakönyvek, Anyakönyvi Hivatal, kórház, Plébánia Hivatal, túlélő szemtanúk). Október 23-án a 21 áldozat emlékére Palotás József szobrászművész által faragott kopjafát állítottak a köztemetőben, az áldozatok vélt nyughelyén. Még aznap – a Magyar Köztársaság kikiáltásának a napján – a lakóhelyén, a Komócsin ligetet keresztelték át Október 23. térre. Itt Béla tartott beszédet, majd eztán a 10 emeletes orsóterű lépcsőházukban egy vízzel töltött befőttesüveg csattant el mellette.

A likvidálási kísérleteken túl azért voltak ma már érdekesnek, viccesnek ható esetek is. Érdekes volt, hogy a „puha diktatúrában” az 1980-as lengyelországi eseményekkel egy időben, amikor Béla lakásában alakult meg a helyi Szolidaritás csoportja, a mellettük lévő lakás az egyik napról a másikra kiürült. A szomszédok, akikkel normális emberi viszonyban voltak, annyit sem tudtak mondani, hogy viszontlátásra. Különös, furcsa tekintetű férfiak jöttek a szomszédos lakásba, no meg időnként a tanácsi elvtárs-takarítónő. Ezzel vagy 10 évre beköltözött a technikai berendezéseknek köszönhetően Béláékhoz a politikai rendőrség. Aztán emlékezetes eset volt, amikor lánya születésnapját ünnepelendő, 1986-ban, a forradalom 30. évfordulóján, kibérelt egy nagyobb társaság számára egy éttermi részt, ahol egy héttel ezt megelőzően főiskolás fiataloknak tartott felolvasást szamizdat irodalomból. Persze, az aktuális napon csakúgy hemzsegtek a titkosrendőrök az üres étterem környékén, míg Béláék távolról kuncogtak az egyre idegesebbé váló beépített embereken.

De meghatározó volt Béla életében az 1989-es romániai forradalom is. Anno, Dunaújváros segélyszállítmányát vitték a barátaival, 6 autóval. A karácsonyi ünnepeket Székelyudvarhelyen a kiégett, üszkös szekus-székházból történő iratmentéssel töltötték. Hazafelé egy hosszában golyószóróval megsorozott olasz segélyszállító kamiont értek utol, immáron halott sofőrrel.

Ebben az időben esett meg az is, hogy az ország legnagyobb vörös csillagának az eltávolítása a régi víztoronyról, csak éjjel kettőkor történhetett „homlokzati síkból kiálló színes fémtárgy eltávolítása” munkacímmel. Béla, történetesen az ipari alpinista kisszövetkezet elnökhelyettese volt. Akkor hajnalban, a helyi televízió munkatársa interjút készített Bélával, amelyben elmondta, mi a baj a vörös csillaggal. Az interjú lejátszása azóta folyamatban van…

Cseh Béla sokáig politizált, de mélységesen csalódott a politikai szervezetekben. Ennek ellenére vallja, hogy a politika, a politikai akarat, a poliszért (városért) tenni akarás fontos. Látható Líbia, Szíria, Irak, vagy Afganisztán esete, ahol a politika működését felfüggesztették. Béla hisz a közép-európai népekben és hisz Magyarországban. Azt szeretné, hogy hazánk ne legyen egy fordított kisgazda ország, azaz: se Isten, se Haza, se család Magyarország…