Szép történeteket hallottam egy emberről évekkel ezelőtt. Az idős udvarhelyi elbeszélőkhöz készülök ismét. Vajon kiket lelek meg? Tán ők is utánaballagtak, aki rég elment, s akiről egykor meséltek. A nagyapámról.
Kisgyerek voltam, amikor Székelyudvarhelyről jött a hír, hogy itt hagyta ezt a világot. Pár fénykép, egy-egy levél – ez maradt utána. Amikor leánya a háború végén apámat követve az óhazába jött, mit is hozhatott volna magával… az emlékeit, azt igen. Nagyapám a lehetetlent nem ismerő pedagógus hírében állt. Egy régi diákja szerint – aki így emlegette: „János úr” – „még a gügyékkel is csodát tett”. Elment Bécsbe, hogy a gyógypedagógia új módszereit megismerje, és vitte tudását haza, Erdélybe. Szolgált, amíg tehette. Nem véletlen, hogy lánya, az édesanyám követte őt a pályán.
Vilma nagymamámról kevesebbet tudtak a kisöregek. Elegáns, szép asszony volt – mondták. Műkedvelő színjátszóként emlékezett rá egyikük. Anyám, aki kislányként látta még színpadon, egyszer elém tett egy verseskötetet. A Napfogyatkozás ciklus egyik versére bökött. Olvastam. Megtorpantan egy részleténél.
És volt a „társulatban”
– így így mondták – egynehány
jótorku, szép beszédü
és jó formáju lány.
Az egyik dikciózott,
a másik énekelt.
De Dávidházy Vilma
legjobban érdekelt.
Amint ott leskelődtem,
szép Vilma arra jött,
és megcsókolta arcom
a színfalak mögött.
A játékszíni láztól
arcom mindig pirult,
de ettől akkor este
parázs-pirosra gyúlt.
Na tessék! Nagyanyám és az ő titkos hódolója…
A színfalak mögötti csók csak egy pillanat emléke lett. Megmaradt viszont a barátság a nagylány és a fiatalabb fiú között. Jékely Lajosnak hívták. Neves tanár, később Áprily Lajosként még nevesebb költő lett. Pestre költözött, s akkor az elbeszélés szerint végképp szem elől veszítette az egykori Vilmát. Idős korában írta meg a Gyermekkori emlék című verset. Ez az utolsó versszak:
Már hetven éve. Arcom
a csóktól rég nem ég...
Szép Dávidházy Vilma,
feleljen: él-e még?
Nagymamám nem felelhetett. Már egy évtizede nem élt. Sosem láthattam őt, ahogy nagyapámat se, maradt a néhány fénykép és levél. Meg a vers. És persze a példa, amit anyám belőlük megörökölt. Egyszer megkérdeztem tőle: megérte-e odahagyni a rangos belvárosi iskolát, elmenni Csörögbe, nehéz sorsú gyerekeket tanítani? Székely szűkszavúságával válaszolt: Meg. Tovább kérdeztem: mit szeretnél még? – Elmenni veletek haza, Udvarhelyre.
Ha nem is az ősi városba, de hazatalált már. Kutatom a hajdaniakat. Egyre kevesebben vannak. Jó néhány éve búcsúztunk el egyiküktől. Krisztinke, a több nyelven beszélő, művelt nő az emigrációból tért haza ’90-ben, hogy szolgálja az átalakulást. Temetésén megjelent egy egyenes tartású asszony: gróf Edelsheim-Gyulai Ilona. Horthy István özvegye. Már igen idős volt, de repülőre ült, hazajött. Kötelességének érezte elbúcsúzni az emigrációból ismert Dávidházy Krisztinától, akinek legendás hírű tengerésztiszt hozzátartozóját apósa, a kormányzó avatta lovaggá. Szolgálatpélda ez is. Meg a hűségé.
