Messze még az ünnep, de a postás már ma meghozta a karácsonyi ajándékom. Egy könyv érkezett, emlékébresztő meglepetéssel.
Vagy harminc éve volt, falvakat, tanyákat jártunk „idegenvezetőmel”, a kiváló néphagyomány-kutató, költő Polner Zoltánnal. Kerestük a szellememberek nyomát. A Teknyőkaparóét például. Ki is volt ő? Nem tudni. Még a XIX. századi kutatók is csak fantomként hajkurászták a jövendőmondó „tátust”. Vagyis táltost. Legendája viszont majd’ két évszázad után is tovább élt, az öregek úgy szóltak róla, mintha épp nemrég járt volna feléjük… pedig csak a szájhagyomány éltette. Egy bölcs öreg lehetett, észben több a többinél. Jósolt, jövőt álmodott, s rá aggattak sok varázslatos történetet: „… ahogy jött, úgy ment, forgószél vitte el.”
Ilyforma titokzatosság volt Veszett Nagy Sándor is. Ő azért egy kicsit megfoghatóbb: az etnográfusok róla azt legalább kiderítették, hogy jó másfél évszázada Keresztes Nagy néven híres állatgyógyító volt. Különösképp a veszett kutyákhoz értett, így lett ő a „veszettorvos”. A köré szövött történeteket viszont több legendaalak cselekedeteiből gyúrta össze az emlékezet – úgy, ahogy a néprajzból ismert ördöngös kocsisok, tudós pásztorok, vajákosok alakja is gyakran sok legendából lesz eggyé. Amint a mese is képzelt valósággá: az például, amikor az öreg Veszett a Csikójáráson a kocsiderékban ülve a lovakat megakasztó fekete kutyává változott.
De hogy visszakanyarodjak az elejére: jártuk a dűlőket, földutakat, faggattuk az öregeket. Megéledt előttünk az ősi sámánvilág. Történeteket hallottunk gyógyítókról meg rontókról, magukat kutyává változtató bűbájosokról, trükkös garabonciásokról; az utazókat fehér kutya képében riogató Zombori Pistáról, a döglött lovat is fölállító Kurairól, a lakodalmasokra árvizet küldő Rozgonyi temetőcsőszről. Meg persze a „veszettorvosról”. Az emlékezők szerint az ő gyógyító eszköze volt a fekete üröm meg a kampós bot. Na és a minden titkot rejtő „fekete könyv”. Ezt senkinek sem volt szabad felütni, aki megtette volna, veszedelmet hoz a saját fejére. Hogy mi volt abba írva, az már örök titok marad.
Mindezt a postás hozta Polner-könyvből idézem fel. Abban ott lelem az egykori rádiós dokumentumműsorunk leiratát. Veszett Nagy Sándor nyomában – ezt a címet adtam neki egykor. Ha ma útnak indulnánk, loholhatnánk a nyomában, fogyó reménnyel. „Ma is keresik, de nem tanáltatik”… ahogy az Attila-legendát leíró mondatöredék is szól.
Valahogy így vagyunk az adventi népi rítusokban előkerülő egykori szokások zömével. A biblikus történetekhez megannyi naturális valóélet-tapasztalás párosul, aztán tanakodhatunk, hogy értsük a Kálmány Lajos föllelte hajdani betlehemesben a Kisdedet köszöntő rész után e szavakat: „Hallod, pajtás, bakter türköl a toronyba!” Vagy mit jelent ugyanott az Öreg juhász frivol mondata: „Karidom, karidom, nagyot ütök a farodon!” Pedig egyszerű a képlet. A népi emlékezet együtt őrzi a valóságost a fikcióval, a komolyat a mulatságossal, a csodát a reálissal. Ahogy a most kezdődő adventidőben együtt van az ünnepre készülés hétköznapi rutinja, a gyermeknek kínált mese, és a legfontosabb, az úrjövetvárás misztériuma is.
