A karácsonyi asztal megterítésének rituáléja egészen a középkorig vezethető vissza, bár mára a szokások nagy része a feledés homályába merült.
Szentestét a karácsony böjtjének is nevezték. A megújulásra, az újszövetségi Ádám fogadásara való felkészülést jelentette, ekkor készültek fel a halódó természet újraéledésére és a jövendő évre is. A karácsonyi vacsora, mint az ünnep középpontja így kiemelt hangsúlyt kapott.
Erre a napra gondosan rendbe tették a portát, kitakarították a lakást, sőt még a jószágok helyét is, hiszen eljövendő nagy vendéget várnak: Jézus Krisztust. A kölcsönadott tárgyakat ezen a napon visszakérik, nehogy „megboszorkányozzák" azokat. Kölcsönt ilyenkor nem kérnek és nem is adnak, látogatóba sem szívesen mennek és vendégeket sem fogadnak, kivéve a köszöntőket.
A karácsonyi asztal megterítése különleges helyet foglal el az ünnepi események sorában. Az asztalra, sőt az asztal alá is különböző használati tárgyakat, gazdasági eszközöket helyeznek: ekevas, borona, lószerszámok, az asztal lábára tekert tehénlánc, mángorló, kaszakő. Ezeket azért helyezték el a z ünnepi asztal alá, köré, hogy a jövőben hatékonyabban működjenek. A vallásos párhuzam itt könnyen fellelhető, gondoljunk csak Szent Józsefre, aki ácsként kereste a kenyerét. Nem ritka a gabonafélék, különböző magvak szerepeltetése sem.
A hiedelem szerint mágikus erőknek hódolva helyezik el ezeket a tárgyakat, eszközöket az asztalon, a jó termés, a termékenység és a jó szerencse ígéretében. Egyes tájakon a Szenteste eljövő angyalokat, Kisjézust akarták megvendégelni a terített asztallal, az asztal alá szórt szénával és „karácsonyi szalmával” pedig a kényelmes szállást kívánták biztosítani az éj leple alatt betérőknek.
Szenteste a szalmán alszanak, majd másnap az ágyból kivetik a régi szalmát és az újat teszik a helyébe, megelőzve ezzel a betegségeket. Ha „nyavalyás” ember van a háznál, akkor őt fektetik a karácsonyi szalmára, hogy a tél alatt meg ne haljon. Egyes tájakon a szalmát azért helyezik ki, hogy a Mária és József és a szamaruk Betlehembe menvén megpihenhessenek a háznál.
Máig élő szokás, hogy karácsonykor az ünneplő család fokhagymát, almát, mézet fogyaszt közösen az ünnep estéjén. Ezek régen is a teríték részei voltak. A méz a torokfájás gyógyszereként, a fokhagyma az összetartozás szimbólumaként (a fokhagymagerezdek a család tagjai és egy fejjé fonódnak össze), a fokhagymát a családfő annyi részre osztja, ahány fős a család, majd azt mindenki ostyába tekeri, mézbe mártja és így fogyasztja el, a sóval a teheneket lehet gyógyítani, a bors a szárnyas jószágok termékenységét fokozza, míg a tojás minden állat legfőbb orvossága. Az alma a karácsonyi asztalok egyik legjellegzetesebb étke, kelléke. Kap némi erotikus felhangot, hiszem Ádám és Éva gyümölcse, a bűnbeesés gyümölcse. Ezzel emlékeznek az emberi gyarlóságokra, az áteredő bűn meglétére.
A méz Krisztus és az emberek együvé tartozását jelképezi. A méhek a hagyomány szerint Boldogasszony könnyeiből vannak, és nem elpusztulnak, hanem meghalnak, mint az emberek. Ezzel Jézus Istenemberségéről emlékeznek meg, az Ő születése napján.
A karácsonyi asztal leszedése sem kevésbé fontos, mint a terítés és annak előkészületei. A leszedés időpontja tájanként eltérő volt. A leggyakoribb nap az aprószentek napja volt, ritkábban pedig újév, esetleg vízkereszt eljöttével bontották meg a terített asztalt. A teríték mellől leszedett magvakat - amelyeket általában összekevertek és egy tálban helyeztek el az ünnepi teríték közé -a tyúkoknak adták, hogy a következő évben minél magasabb legyen a „tojáshozam”. A saját céljukra fel nem használt szénát, szalmát, esetleg gyümölcsöket pedig a jószágnak adták, hogy azok is részesüljenek a misztériumból és „minden jó” kísérje őket az újesztendőben.
Ezeknek a hagyományoknak a továbbélése több tájegységen megfigyelhető, de leginkább ott népszerűek a mai napig, ahol nem szokás a karácsonyfa állítás, tehát a szláv nyelvterületeken a leginkább.

