Rettegj, ha jön a Tükörlovag!

Szögezzük le az elején, jómagam nem szeretnék Don Quijote lenni. Márpedig bármikor és bárkivel bekövetkezhet az az eset, amelyet rendezőként Hegymegi Máté (munkatársai: Farkas Erik és Dubai Péter) álmodott színpadra, éppen a Don Quijote voltam című darabban Cervantes újraértelmezett, olykor porosnak ítélt lovagregényéből.

Persze, magától értetődik, hogy a döntés nem a mi kezünkben van, de tény, hogy bármelyik hétköznapi pillanat olyan láncreakciót indíthat el, amely végén önmagunk zárt osztályára kerülünk. Vagy egy lovagregénybe. Elég, ha késik a rendező, ha nincs időben szövegkönyv, ha netán beragad a hangosbeszélő mikrofonja. Nem tudhatjuk, mikor kezdődik, és mikor csöppenünk bele saját szélmalomharcunkba, de egy valami bizonyos: a harc, a küzdelem örök. És persze az sem tudható, hogyan és mi módon ér véget, de azt jó tudni, bennünk van a megoldás lehetősége és a választás és változtatás képessége egyaránt.

Nem szeretnék Don Quijote lenni, de kétségtelen, amint azt a fiatal rendező a bemutató végén elárulta, önmagának személyes kedvence volt egykoron az eredeti regény, amihez bátran nyúlt és formálta maivá. Közben megpróbálja kissé megmozgatni az agysejtjeinket, és minden komolytalan játszadozásnak tűnik mindaddig, míg rá nem jövünk, Tükörlovag figyel minket.

A döntés képessége ugyan a miénk, és hétköznapi szélmalomharcainkban rákényszerülünk ennek kényszerű alkalmazására, majd viselhetjük a következményeket.

Nem szívesen lennék Don Quijote, de Kálmán Eszter szegényesnek tűnő díszletvilága és Fekete Anna hétköznapi jelmezei, Hegymegi Máté ötleteivel abszolút a néző fantáziájára épít. Kiss Attila játéka és Lapis Erika muzikalitása megörvendezteti a nagyérdeműt, míg Fritz Attiláék hozzák a kötelezőt. Nem lennék búsképű lovag, de ha már egyszer az volt valaki, érdemes a bőrébe bújni, még ha csak másfél órára is…