Az életteljesség-képlet

2016. február 13. (szombat) 9:27 - Várkonyi Balázs

A legfölső kamrapolcról nagy nehezen leügyeskedte a nagy fényképes dobozt. Bevitte a szobába. Nézte, hol lenne a legmegfelelőbb hely, de aztán hirtelen – zutty, az egész tartalmát a földre borította. Letelepedett a kupac mellé. Széttúrta.

Rendbe kéne már tenni, gondolta, de nem nagyon hitte, hogy ez valaha is bekövetkezik. Különben is, a kutatás a rendetlenségben a legizgalmasabb, a keresgélés az olykor fogyó reményekkel, mert mindig épp azt nem lelni, ami kellene. Remélte, hogy most nem így jár.

De. Végül így járt. Nagyszülei képét kereste, hiába. Akkor ötlött föl, hogy előkeríti, amikor olvasta: a távoli, háború sújtotta ország félig szétlőtt városaiban időnként esküvő zajlik. Mert hisznek még abban, hogy lesz miért… A nagyanyja elbeszélése jutott rögtön eszébe a régi időkből, 1944 késő őszéről. Akkor már mindent kilátástalannak vélt, és csak egyben volt biztos: hogy ő, a mama össze akarja kötni az életét szerelmével. Azzal a férfival, akit súlyos sebesültként akkor szállítottak haza egy transzporttal a frontkórházból.

Igyekezzenek, legyen meg mielőbb – tanácsolta az orvos. Így lett. Sebtében megszervezték az esküvőt. Heten voltak ott összesen, semmi dísz, semmi pompa, az egyetlen különleges kellék egy rokkantkocsi volt, amiben a vőlegény ült, mert állni persze nem tudott. És ahogy a nagyanyó emlékezett: mindenki sírt. Egyikük, Viola néni később azt mondta, ő a rövid házasságot siratta. Nem volt egyedül a gondolattal. A doktorok nem sok esélyt adtak a sebesültnek. De mégis, az élet győzött. A szeretet gyógyította meg, mondogatta mindig a nagyanyó.

Most a fényképeket böngésző ifjú lány, az unoka készül az esküvőjére. Pünkösd után tartják. Szűk egy éve volt az eljegyzés. Fölkészültek, jártak jegyesoktatásra is. Az egyik alkalommal a lelkész arról beszélt, milyen kis dolgok kellenek a közös, kiegyensúlyozott élethez, s József Attilát idézte, az Óda jól ismert mellékdalát: „Visz a vonat, megyek utánad…” A nyolcsoros szakasz afféle kapcsolati harmóniaképlet, benne az odaadás metaforái: „Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Íme a kendő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.” Megbeszélték, mit üzen a vers, majd a pap egy fehér lapot tett eléjük. Kérte, írják föl azt a tíz szót, ami elsőként eszükbe jut a házasságról. Sorakoztak a szavak. Boldogság. Szerelem, Biztonság. Kötelék. Harmónia. És a sok pozitív dolog mellett más is: küzdelem; összecsiszolódás; konfliktus; keserűség; fájdalom. Ez az életteljesség – írta a lapra a lány.

A régi, elkallódott fotó előkerül-e valaha? Csak az az egyetlen kis amatőr kép készült azon a szép-szomorú esküvőn, 1944 késő őszén. A megfakult fotográfia kordokumentum és családtörténet is egyszerre. Hűségről beszél, áldozatról, élethosszig tartó szövetségről. Az öregek hűek maradtak a fogadalmukhoz: jóban-rosszban, egészségben-betegségben… az utóbbiból aztán alaposan kijutott nekik. A nagypapa, az egykori frontkatona ugyanis egész életében hordozta sebesülése következményeit. Az ifjúkori hitves szerelme az idők során szeretetszolgálattá lett. Életteljességgé – ahogy az unoka a fehér lapon megfogalmazta a házasságtitkot.

Fotó: Jafar Meray Photography

A rovat további hírei: Napraszóló

A margón túl

A margón túl

2019. november 29. (péntek)

„Vénséges ház, a kertben hozzáillő vén fák. Az árnyas szegletben pad, kihozzák a papa gondolkodószékét is. Családi tanácsot ülnek.”

Oroszlán, jöttek érted!

Oroszlán, jöttek érted!

2019. november 24. (vasárnap)

Ment a már ismert úton. Igyekezett nem eltévedni, csak párszor járt apjával a városban, így a kitaposott „ösvényt” választotta most is. Legendabéli ismerősöket keresett. Persze sosem voltak ismerősei, hiszen rég elmentek már, amikor ő még nem is ismerte a várost, olyannyira, hogy még meg sem születhetett, a fölmenői is csak kisgyerekek voltak akkor.

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

Eltaposás-sikermutató, ’56

Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap)

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!