Rendbe kéne már tenni, gondolta, de nem nagyon hitte, hogy ez valaha is bekövetkezik. Különben is, a kutatás a rendetlenségben a legizgalmasabb, a keresgélés az olykor fogyó reményekkel, mert mindig épp azt nem lelni, ami kellene. Remélte, hogy most nem így jár.

De. Végül így járt. Nagyszülei képét kereste, hiába. Akkor ötlött föl, hogy előkeríti, amikor olvasta: a távoli, háború sújtotta ország félig szétlőtt városaiban időnként esküvő zajlik. Mert hisznek még abban, hogy lesz miért… A nagyanyja elbeszélése jutott rögtön eszébe a régi időkből, 1944 késő őszéről. Akkor már mindent kilátástalannak vélt, és csak egyben volt biztos: hogy ő, a mama össze akarja kötni az életét szerelmével. Azzal a férfival, akit súlyos sebesültként akkor szállítottak haza egy transzporttal a frontkórházból.

Igyekezzenek, legyen meg mielőbb – tanácsolta az orvos. Így lett. Sebtében megszervezték az esküvőt. Heten voltak ott összesen, semmi dísz, semmi pompa, az egyetlen különleges kellék egy rokkantkocsi volt, amiben a vőlegény ült, mert állni persze nem tudott. És ahogy a nagyanyó emlékezett: mindenki sírt. Egyikük, Viola néni később azt mondta, ő a rövid házasságot siratta. Nem volt egyedül a gondolattal. A doktorok nem sok esélyt adtak a sebesültnek. De mégis, az élet győzött. A szeretet gyógyította meg, mondogatta mindig a nagyanyó.

Most a fényképeket böngésző ifjú lány, az unoka készül az esküvőjére. Pünkösd után tartják. Szűk egy éve volt az eljegyzés. Fölkészültek, jártak jegyesoktatásra is. Az egyik alkalommal a lelkész arról beszélt, milyen kis dolgok kellenek a közös, kiegyensúlyozott élethez, s József Attilát idézte, az Óda jól ismert mellékdalát: „Visz a vonat, megyek utánad…” A nyolcsoros szakasz afféle kapcsolati harmóniaképlet, benne az odaadás metaforái: „Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Íme a kendő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.” Megbeszélték, mit üzen a vers, majd a pap egy fehér lapot tett eléjük. Kérte, írják föl azt a tíz szót, ami elsőként eszükbe jut a házasságról. Sorakoztak a szavak. Boldogság. Szerelem, Biztonság. Kötelék. Harmónia. És a sok pozitív dolog mellett más is: küzdelem; összecsiszolódás; konfliktus; keserűség; fájdalom. Ez az életteljesség – írta a lapra a lány.

A régi, elkallódott fotó előkerül-e valaha? Csak az az egyetlen kis amatőr kép készült azon a szép-szomorú esküvőn, 1944 késő őszén. A megfakult fotográfia kordokumentum és családtörténet is egyszerre. Hűségről beszél, áldozatról, élethosszig tartó szövetségről. Az öregek hűek maradtak a fogadalmukhoz: jóban-rosszban, egészségben-betegségben… az utóbbiból aztán alaposan kijutott nekik. A nagypapa, az egykori frontkatona ugyanis egész életében hordozta sebesülése következményeit. Az ifjúkori hitves szerelme az idők során szeretetszolgálattá lett. Életteljességgé – ahogy az unoka a fehér lapon megfogalmazta a házasságtitkot.

Fotó: Jafar Meray Photography