Az író, aki megjárta Európa legfontosabb kulturális szentélyeit, otthonos volt több országban és világvárosban, mozgalmas életet élt, egyszer, visszapillantva, azt mondta: kilencéves kora után valójában nem is történt vele semmi említésre méltó dolog.
Vallomása feltűnést keltett, hisz jelentős életút volt mögötte. Világszerte nagy íróként, korszakos alkotóként tisztelték. Bárhol boldogan befogadták volna, ott különösképp, ahol sok évet töltött mint tudósító – Párizs, Róma, Barcelona, New York –, de másutt is. Mexikót választotta. Ott élt haláláig, ám „lelki” otthona a kis kolumbiai település maradt: Aracataca. Az, ahová életének első kilenc éve kötötte; ahol a szavai szerint minden „említésre méltó” történt vele. Igaz, hosszabb időre soha nem tért oda vissza, de a gyermekként ott hallott varázslatos legendák a szülőfalut tették örök életélménnyé – és regényeinek történeti forrásává.
Az író: Gabriel García Márquez. A legnagyobbak egyike. Egy korszak ifjúságának fantáziatágítója. Olvasom a hírekben, hogy e hét vasárnapján végleg hazájába tér: nyughelye Mexikóváros után most már egy ősi kolumbiai város, Cartagena de Indias kolostorkertje lesz. Annak szomszédságában végezte az egyetemet, s onnét indult el az írói önmagára találás útján.
De hogy is jön ide Pentele? Volt nekem egy öreg barátom. Sukorón ismertem meg, egy ottani ember szőlejét mentette meg a teljes pusztulástól. Jó kezű kertész volt, bölcs öreg, aki mindent tudott a növényről. Kivált a borszőlőről. Abban telt a gyerekkora: ősei kis pentelei földjén szokott bele a mesterségbe. Rég elszakadt Újvárostól, de sokszor mesélt róla, s mondta nemegyszer: ami fontos volt az életében, az neki Pentelét jeleni. Azt a falut, amely elmúlt, hogy más néven kezdjen új életet.
A minap volt hatvanöt éve, hogy ez az új élet elindult. 1951. május 18-án alakult meg a város tanácsa, amely még a Dunapentele nevet viselte, hogy aztán a „korparancs” szerint hamarosan átkereszteljék.
A tanácsalakulás előtt nagy vita zajlott, hogy megmaradjon-e régi nevén az önálló nagyközség, s az épülő település kapjon városi rangot és új nevet. A községházán zajlottak az egyeztető tárgyalások, az egyik Május 1. utcai „bivalyban” meg a vitafórumok, s a helybéliek többsége a falu önállósága mellett voksolt. A kormány azonban a nagyközség beolvasztásáról határozott. A döntéskor sokat nyomott a latban az, hogy az újtelepesek már kétszer annyian voltak, mint az őslakosok. Eldőlt tehát, hogy együtt, „egy testben” tovább. A vég tehát a kezdetet jelentette.
Ma, hatvanöt esztendő után szerves együttlétben van régi és új. A kis Pentele erős középváros lett – ahogy Márquez aprócska Aracataca faluja is mezővárossá vált. És ahogy az író leghíresebb regényében, a Száz év magányban is mindvégig együtt van múlt és jelen, úgy őrzi hagyományait Újváros. Márquez regényhőse, Aureliano a történet végén elindul, nekivág, „… olyan ösvényt keresve, amely visszavezet a múltba.” Dunaújváros is mindig visszapillant. Mert a múltja nemesíti.
