Abban a gyászos évben, 1919-ben, amikor az ország a sötét és hosszú éjszakák idejét élte, s az embereken már halálos fásultság uralkodott, egy júniusi nap bíztató hírt hozott Pentele népének…
A tanácsköztársaság kikiáltása, március 21-e után nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a reménykedéstől a teljes csalódásig eljussanak a község lakói. A várt földosztás elmaradt, a közellátás akadozott, a községben teljes hiány volt sóból, cukorból, petróleumból, s egymást követték a gabona- és jószágrekvirálási akciók. A munkástanács nem volt képes az önkormányzati szerepét ellátni. A módos gazdák erősödő ellenállása hamarosan átragadt a cselédek, napszámosok, iparosok körére is. Pentele a káosz felé kezdett sodródni.
A megyei szövetkezeti központ vizsgálatot indított, s megállapította: a községi tanács az érvényben lévő rendeleteket mellőzi, a testület tevékenységét túlkapások jellemzik. Az elvileg a néphatalmat kifejező direktórium működését mindennél beszédesebben mutatja, hogy az elnök személye két hónap alatt háromszor változott. A munkástanács és a direktórium is elvesztette a közbizalmat.
Május elseje, a munkásünnep viszonylagos nyugalomban telt: zenés ébresztő, majd cigányzene mellett vonulás a Szalki-szigetre, ott Kain Gusztáv lelkesítő szónoklatát követően majális – de másnap ismét csak fölizzottak az indulatok. És egy hónap múlva már nem zeneszó, hanem a tömeg szitkozódása kísérte az újabb felvonulást: aratómunkások, szövetkezeti tagok, iparosok viharos gyűlésen tiltakoztak a romló állapotok miatt. A községben egyre-másra alakultak ki kisebb akciók, sztrájkok. Pentele lakói ugyan nem tapasztalták meg a vörösterror legvéresebb formáját, de így is jócskán megszenvedték a következményeit. Nem csoda, hogy általános lett a vélekedés: a „proletárhatalom” a bizalomtartalékait már eljátszotta.
És eljött a nyári napforduló: június 21-e, amikor a leghosszabb a nappal s a legrövidebb az éjszaka. Reményt adó nap a sötét időkben. A városmonográfiában olvasom: „A Duna bal parti községeiben (Solt, Apostag, Szalkszentmárton) kibontakozó tanácsköztársaság-ellenes felkelés visszhangra talált Dunapentelén is. Június 21- én felfegyverzett csoportok keltek át a folyón. Megadásra kényszerítették a dunaföldvári vörös őrséget, s megindultak Dunapentelére.” Az újságok persze nem tudósítottak a lázadásról – és annak kíméletlen elfojtásáról. A napi sajtóközlemények a „békés építőmunkáról” szóltak, például ez: „A Balaton vízszintjének megállapítására vonatkozó munkálatokat folyamatba tették. Kibővítik a Sió medrét és átépítik a zsilipeit. E munkálatok még ez évben befejezést nyernek és nem lesz több olyan árvíz a Balaton mellett, mint 1913-ban és azt megelőző években volt. Azután hajózhatóvá teszik a Siót és átépítik a Balaton összes kikötőit. E szabályozási munkálatok folyamán egy körülbelül 600 lóerejű vízi energiát is nyerünk, aminek óriási a jelentősége gazdasági és különösen világítás szempontjából.” A Népszava a legfontosabbról tudósított: „Elvtársaink több oldalról panasszal fordulnak hozzánk, hogy a Margitszigeten nem tudnak egy pohár ivóvízhez hozzájutni. A proletár gyermekeivel kimegy a szigetre, hogy egy kis levegőhöz jusson, a gyermek szomjas lesz, megéhezik és ha nem juthat hozzá sem ivóvízhez, sem ennivalóhoz, akkor a kirándulás inkább gyötrelem, mint fölüdülés.”
Pentelén az emberek nem szomjaztak, hisz a kutak nem száradtak ki, víz volt – de élelem már szinte semmi… ahogy másutt se. A folyó menti településeken az emberek türelme végképp elfogyott. Június végére – ahogy a korkrónika szól – „… parasztgazdák, hadviseltek újabb felkeléssorozata robbant ki a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között.” Az erózió megindult. Igaz, ez még csak „a vég kezdete” volt, mert Szamuely hírhedt büntetőkülönítménye ezeket a jeladó zendüléseket kegyetlenül leverte, s vonulásukat akasztófák kísérték – de a szellem már kiszabadult a palackból. Augusztus elsején a tanácshatalom megbukott. 133 napos története csúfos véget ért. Hatását sokáig nyögte az ország.
