Amikor Ausztria megremegett

Én az osztrákoknak drukkolok – mondta Kende Mihály. És így tett. Magyar vagyok, de az osztrákokkal tartok – mondta Pálffy János. És úgy lett. Én meg – így Károlyi Sándor – jó időben eldöntöm, hol a helyem. Megtették tétjeiket sokan mások is, elsöprő többségben a magyar ügy mellett. Megkezdődött a küzdelem. A kérdés az volt: négy évtized után végre eljöhet-e a szerencsés pillanat. Hát eljött. Bár csak az első lépés történt meg, de Ausztria beleremegett.

Nem a futballról beszélek. Mindennél többről: a magyar függetlenség ügyéről. Csak két, egymáshoz közeli dátum teremt halovány kapcsolatot a focival – ha egyáltalán lehet ezt mondani a blaszfémia vétsége nélkül…

Nos, 14-én az Európa-bajnokságon szereplő válogatottunk legyőzte a sokkal esélyesebb osztrákokat. A sportvilág megdöbbent. És a magyarokat ünnepelte. Két napra rá a XVIII. századi történelmünk egy kivételes évfordulója jött el: 1703. június 16-án II. Rákóczi Ferenc serege Vereckénél átlépte a lengyel-magyar határt, s megkezdődött a nyolc évig tartó szabadságharc. Négy évtized után nyílt új esély a Habsburg önkény megfékezésére, a magyar önállóság megteremtésére – ígéretesebben, mint azt az 1664-ben indult és kudarcba fulladt Wesselényi-mozgalomtól remélni lehetett. De nem volt hiábavaló a kivégzett összeesküvők, Zrínyi Péter, Nádasdy országbíró, Frangepán Ferenc és a többi magyar áldozata: példájuk volt a bujdosók, a kurucok szervezkedésének megalapozója, Thököly évtizedes küzdelmének bátorítója. És mindez együtt – a Rákóczi-szabadságharc „előhangja”.

Igaz, ez a szabadságküzdelem is elbukott. Az együttes nemzeti cselekvést nem tudta megteremteni. Erős volt a kettős kötelék: magyarként, ám császári katonaként vajon hányan voltak képesek eldönteni, hogy mely vállalásnak feleljenek meg? A soraim elején említett Kende alezredes a szíve helyett a „zubbonyfegyelmet” választotta – s a csatatéren lelte halálát Tiszabecsnél, Rákóczi első győzelmekor. Pálffy János is a katonaparancsnak engedve maradt császári generális. Károlyi Sándor viszont a magyar lelkének s a tiszti eszének is igyekezett megfelelni, nem mindig jól döntve… a történelem már régen igazságot tett ebben. Ám a kétkulacsosoknak a sors nem kegyelmezett: bíráik törvényt ültek az árulók fölött, és Kajaly Pál hadi főauditor nem adott kegyelmet. A dezertőr Ocskay brigadéros, a csapatát az ellenség kezére játszó Bottka Ádám alezredes, az átpártoló Bezerédj Imre tábornok is pallos alatt végezte. Bár a végső győzelem meg nem születhetett, a számadás azt mutatja: csak maroknyi árulót, de számtalan hőst termett a felkelés.

A héten tehát a szabadságharcra emlékezhetett a nemzet, kegyelettel. Két nappal korábban pedig nagy sportsikernek örülhetett az ország, megdöbbentő egységben. Azt a néhány embert, akik politikai sandaságból vagy magyar azonosságtudat híján a vereségünkért fohászkodtak, a Rákóczi esküdt ellenségeiről írt Padányi Viktor-gondolat jellemezhet: „… a nagyvilág számára fakó és színtelen, tartalmatlan árnyékok csupán”.

Fotók forrása: Felvidek.hu, wikipedia.org, kurultaj.hu