Mindjárt elcsöndesülnek az iskolák. Mindjárt foszlani kezdenek az év közben szerzett rossz emlékek, gyógyulnak a kapott sebek. Nyári erőgyűjtés jön, aztán ősszel következik az újabb menet.
Ebben a körforgásban csak szusszanásnyi a megállás. Vajon meddig még, amíg van elég pedagógus, hogy átadja a tudást? Meddig még, amíg nem fárad bele a legkitartóbb is, nem rettenti el a legelszántabbat is az, amit újsághírek tudatnak iskolákról, ahol nem tudásról szólnak a mindennapok, hanem tanárok inzultálásáról, megaláztatásáról… Persze a többségi elv győz, szerencsére.
Ismerősöm napjai különösképp nehéz terepen, fejlesztőiskolában telnek. Blogot ír. Naplójában olvasom: „Sokan kérdezik, hogy bírom a munkát a sok sérült gyermek közt nap mint nap. Az elején valóban nehéz volt, de toleranciával, elfogadással már nem is annyira az. Nyitott szemmel kell járni, meglátni bennük is a szépséget. Ezért ők rettentő hálásak.”
Egy korábbi naplójegyzetében az „iskolablogger” az országos tanulmányi megyei fordulójáról tudósít: „A bóbitáink toronymagasan megnyerték a tanulásban akadályozott gyermekek versenyét. Szintén ma volt az értelmi akadályozottak versenye, ott 6. helyezést értünk el. Szép nap volt!” Tárgyszerű, mondhatni, kimért tényközlés ez, és ott, a végén a három szó az örömről tudósít. Meg az elhivatottságról.
Egy jó évszázada született tanítói fogadalom leiratát keresem jegyzeteim között. Megvan. „A felsőczéczei ev. ref. jellegű elemi népiskola tanítója az 1907. évi XXVII. t. cz. 32 §-ának megfelelően járásbeli főszolgabírája és az egyházihatóság képviselője előtt a következő esküt tette le: Én, Novák Endre rendes tanító, esküszöm az élő Istenre, hogy Ő Felsége apostoli királyom, magyar hazám és annak alkotmánya iránt tántoríthatatlan, és rendületlen hűséggel viseltetem, az ország szentesített törvényeit és törvényes szokásait megtartom, a hazai hatóságok törvényes rendeleteit, valamint a tanítói tisztemmel járó kötelességeket mindenkor lelkiismeretessen, híven és pontossan teljesítem és a gondjaimra bízott ifjúságot a magyar haza szeretetében fogom nevelni. Isten engem úgy segéljen!”
Nem tudom, hogyan boldogulna a mai világban a pályáját százkilenc éve megkezdett Novák Endre tanító úr. Azt sem tudom, hogy mai hivatástestvérei milyen fogadalmat téve állnak munkába. Csak azt tudom, hogy van, ami a múlt évszázadoktól máig öröklődött, és a jövőben is nélkülözhetetlen iskolai „kellék” marad: a szív.
A blogbejegyzésnek, amiből az elején idéztem, van egy fontos záró szakasza is. Ez: „Most potyognak a könnyeim, mert az imént hatalmas trappolás után egy kislány tépte fel az ajtómat, megölelt, és megköszönte a sok segítségemet. Ezeket a papírajándékokat ő készítette nekem. Csoda világ, szeretem!”
