A belgyógyászat mellett döntött a főorvos

Mint ahogy arról lapunkban is beszámoltunk, a városi kórház két héttel ezelőtt tartotta meg hagyományos Semmelweis napi ünnepségét, melyen átadták többek között a Szent Pantaleon Emlékérmeket is. Idén a díjazottak között volt dr. Parrag József főorvos is, akit a következőképpen méltattak: „Szakmailag magasan képzett, sokoldalú, több évtizedes tapasztalattal rendelkező, mintát adó, értéket sugárzó orvos kolléga. Szakmai korrektsége, segítőkészsége, etikus magatartása miatt munkatársai és betegei egyaránt nagyra becsülik – melynek elismeréseképpen a kórház legmagasabb fokú szakmai kitüntetésében részesítették. Az idő végül igazolta a főorvos úr fiatal korában hozott döntését.

- Gyermekkoromban tudatosan nem készültem az orvosi pályára. Vonzódtam a természettudományok felé, de a humán világ is éppúgy érdekelt. Sokat olvastam, nyitott voltam az ismeretek felé és sok minden szerettem volna lenni, de nem tudtam dönteni. Pedagógus szülők gyermekeként lehettem volna tanár, de pont a szüleim révén láttam ennek a hivatásnak a nehézségeit is, így az a pálya nem vonzott. A ma Széchenyi, akkor még Münnich Ferenc Gimnáziumban tanultam, elég későn, harmadikos koromban fogalmazódott meg bennem az, hogy olyan pályát válasszak magamnak, ami alapvetően természettudományos alapokon nyugszik, de mégis emberekkel foglalkozik. így esett a választásom az orvosi pályára.

A hetvenes évek diszkrét bájának köszönhetően akkoriban az egyetemekre nem mindenkit vettek fel esőnek. Akár az orvosi, akár a mérnöki, jogi pályán lehetne sorolni a ma már kiváló szakemberek névsorát, akiket különböző okokból eltanácsoltak az egyetemek, főiskolák felvételi vizsgáin.

- Akkoriban nagy kudarcként éltem meg, hogy elsőre nem vettek fel a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Az csak később kristályosodott ki bennem, hogy ezzel nem rosszat tettek velem, hanem gyakorlatilag elindítottak a pályán. Érettségi után álltam, dolgoznom kellett, akkoriban, aki nem vállalt munkát, azt közveszélyes munkakerülőnek minősítették. Ebben az időben szervezet meg a dr Szalay László főorvos úr a helyi mentőszolgálatot, ahová nagyon sok korombeli értelmes fiatalt csábított. Az esetkocsin való száguldás, az életmentés, a helyszíni segítségnyújtás szeretette meg velem ezt a hivatást. Tehát gyakorlatilag, akik a felvételin eltanácsoltak, ezzel egy olyan páratlan lehetőséghez juttattak engem, mely meghatározta a teljes további életemet.

Akkoriban a mentőzés technikai szinten még gyerekcipőben járt, de nem úgy a kollektívát tekintve. Madzagfékes öreg Nisákkal jártak a mentősök, minimális eszközparkkal, de óriási szakmai kedvvel és lelkesedéssel, segítve és tanítva egymást és a fiatalokat és persze életeket mentettek. Gyakorlatilag minden később más szakterületeken dolgozó orvos mentőzött valamikor, amiből nagyon sok tudást merített a későbbiekben.

- A mentőzés azon túl, hogy egy nagyon szép és nemes feladat rávilágított bennem még valamire. Egy nagyon súlyos, több ember halálát hozó balesethez riasztottak minket, ahol az egyik karambolos kisbusz a felismerhetetlenségig roncsolódott. Nem tudtuk megállapítani azt sem, hogy öt vagy hat halálos áldozata van a balesetnek. Olyan véres kép fogadott bennünket, ami rádöbbentett arra, hogy ezt az egyébként heroikus szakmát, ami a mentőorvosoké vagy a baleseti sebészeké nem tudnám csinálni. Sokkoló, lelket szorongató látvány volt, de meghozott bennem egy újabb döntést pályám alakulás kapcsán.

A nyolcvanas években itthon, az orvosi egyetemeken már tanítottak a radiológiai vizsgálatok új irányának alapmódszereiről, de Ultrahang, CT, MR, akkor még a kanyarban sem volt, de már lehetett tanulni arról, hogy ebbe az irányba mozdul el a tudomány. A technikai fejlődésnek hála, ez elég gyorsan be is következett.

- Próbálkoztam a gyermekgyógyászat felé is orientálódni, de idő közben az is kiderült, hogy az a pálya sem az enyém, mert egy tűszúrással egy addig lehet beteg, de nyugodt kisgyerekből egy síró, rám haragvó gyereket „varázsoltam”, ami az én lelkemnek akkor nem volt befogadható, így elvetettem ezt a szakirányt is. A fejlődő képalkotásos vizsgálatok terepe viszont érdekelt, a belgyógyászati diagnosztika is rohamos léptekkel fejlődött, így jegyeztem el magam a belgyógyászattal, melyben azóta is dolgozom.

A főorvos úr harminc éve dolgozik a belgyógyászati osztályon, de csak egy véletlennek köszönhető – ami így ennyi év távlatából már lehet mégsem volt véletlen – hogy a diabetológia lett a fő szakterülete.

- Elindult a diabetológiai szakrendelés, hiszen a belgyógyászati osztály profiljába ez a szakterület is szervesen benne volt. Az akkori bel osztályvezető főorvosa valamiért akadályoztatva volt és nem tudott átmenni a szakrendelésre, de valakinek mennie kellett, a munka nem állhatott le. Így kerültem én oda, akkor még nem sok szakspecifikus tudással. Tapasztalt idősebb kollégáimmal nagyon sokat konzultáltam a témában, állandóan kérdezgettem őket és ők készséggel segítettek is, így sok tapasztalatot szerezhettem az évek során és sikerrel vehettem a diabetológiai licence vizsgát is. Megtaláltam tehát a helyem, ebben a szakágban dolgozom egy nagyon jó kollektívában, nagy tudású kollégák között, amiért csak hálás lehetek, nem lennék boldog, ha nem ezt csinálhatnám.

Dr Parrag József meghatódottsággal a hangjában szólt a neki megítélt Szent Pantaleon Emlékéremről.

- Óriási megtiszteltetés volt ez számomra, nem szégyellem bevallani, hogy meg is hatódtam. Ez az engem a díjra felterjesztő kollégák és közvetve a betegek elismerése is arra nézvést, hogy jó úton járok, hogy jól végzem a munkám. Ez a díj egy megerősítés abban, hogy érdemes jól és lelkiismeretesen dolgozni. Én a 106-os sorszámú Emlékérmet kaptam meg, ami azt jelenti, hogy előttem már százöt kolléga, kórházi dolgozó ezt átvehette. Azt a névsort elnézve pedig büszke vagyok arra, hogy én is részesülhettem ebben a kitüntetésben, hálás vagyok érte és köszönöm.