A vihar gyorsan érkezett. Kíméletlenül csapott le. Jéggel jött az égi áldás, kilyuggatta a palatetőt, aztán a szél az északi traktusról szinte egyben tépte le a még megmaradottat. Tévériport láttatta a pusztítást, de azt is, hogy a segítők már nagyrészt elkészítették az alkalmi fedelet. Jöttek mindenfelől: szomszédok, távolabb lakók, meg tűzoltók, tették a dolgukat, a ház lakója, a magányos asszony könnyes szemmel nézte őket. A bajban nem maradt egyedül.
Vagy száz kilométerrel odébb, Kónyapusztán Mihályék nem voltak ilyen szerencsések. Pusztai magányukban ugyan kit hívtak volna segítségül? A szél alattomosan közelített feléjük: az erdő köziben araszolt, aztán ahogy kiért a bokra-sincs lapályra, felbőgött, orkánná vadult. Vitte a villanydúcot, nekiment a tanyaháznak, a végfalba kapaszkodott, egyszerűen kilökte, végigszántott a fedélszéken, sunyi módon megemelte a tetőt, pattant a gáncsfa, lazult a szelemen, röpültek a cserepek ezerfelé. És az álmok is, Mihályék álmai. A vihar múltán ott álltak reményeik forgácsai fölött.

A pusztán egy öreg, életerejét vesztett birkahodály terpeszkedik. Zsúpszalma födelét annak is föltépte a tomboló szél. Pedig az nem csak egy hodály: emlékmű. Az egykori kitelepítettek emlékét őrzi. Azokét, akiket oda vertek be, hogy évekre az otthonuk legyen. Az ötvenes évek egy jelképe a tépett süvegű vályogépület.
A kuláküldözés áldozatainak a héten volt emléknapján fölütöttem egy különös könyvet. A címe: Telepessors. Egy tanárnő szavai visznek a múltba, amikor még Zsákai Pirinek hívták. „Ma is látom magam. Állok az istálló falánál, szutykosan, éhesen, mezítláb. Orrfacsaró bűz, döglegyek kórusa. A díszlethez méretes, elszemtelenedett patkányok tartoznak még. El-elsurrannak mellettem, a szívverésem is eláll. Éhes vagyok. Mindig és rettenetesen. Bámulom a távolban kéklő erdőt. Ott a kék erdőben lakodalmat tartanak. Látom a sok finomságot az asztalon. Ettől még éhesebb vagyok. Ábrándozásomból az őr zökkent ki a rohadt kutyájával. Elzavar. Szidja az anyámat, a fajtámat, én pedig futok. Magamban én is az anyját szidom. Tegezem. Ugrott a kék erdő, a lagzis finomságokkal és a rubintos hintóval. Maradnak a patkányok, a döglegyek meg az éhség.

… A hodály másik felében a birkák bégetnek. Átordítok: fogjátok be a pofátokat! Sírva fakadok. Elképzelem a házat, a diófát, amitől nem engedett az ávós elbúcsúzni. Megvert. Hiányzik apám. Amikor letartóztatták, és kikísérték a dzsiphez, az egyik civil belerúgott. Ki véd meg engem?”
A nyolcéves Piroska agya a sok szörnyű élmény mellett a kevéske jót is megőrizte: „A vasútállomáson egy Posta nevű család lakott. Példás bátorsággal továbbították leveleinket, juttatták be a táborba a vonatból kidobott csomagokat. Ugyanilyen segítőkész volt a juhász Blága család, akik egy darabig a tábor mellett maradhattak a telepen. Sokat kockáztattak ők is.”
Akik portáját hat és fél évtized múltán szétverte vihar, a jólelkű juhász leszármazottai. Tanyájuk, meg a hodály – mementó. Arról szól, hogy soha többé!