A ménkű ideje

2016. július 2. (szombat) 8:07 - Várkonyi Balázs

A pusztán egy öreg, életerejét vesztett birkahodály terpeszkedik. Zsúpszalma födelét annak is föltépte a tomboló szél. Pedig az nem csak egy hodály: emlékmű. Az egykori kitelepítettek emlékét őrzi.

A vihar gyorsan érkezett. Kíméletlenül csapott le. Jéggel jött az égi áldás, kilyuggatta a palatetőt, aztán a szél az északi traktusról szinte egyben tépte le a még megmaradottat. Tévériport láttatta a pusztítást, de azt is, hogy a segítők már nagyrészt elkészítették az alkalmi fedelet. Jöttek mindenfelől: szomszédok, távolabb lakók, meg tűzoltók, tették a dolgukat, a ház lakója, a magányos asszony könnyes szemmel nézte őket. A bajban nem maradt egyedül.
Vagy száz kilométerrel odébb, Kónyapusztán Mihályék nem voltak ilyen szerencsések. Pusztai magányukban ugyan kit hívtak volna segítségül? A szél alattomosan közelített feléjük: az erdő köziben araszolt, aztán ahogy kiért a bokra-sincs lapályra, felbőgött, orkánná vadult. Vitte a villanydúcot, nekiment a tanyaháznak, a végfalba kapaszkodott, egyszerűen kilökte, végigszántott a fedélszéken, sunyi módon megemelte a tetőt, pattant a gáncsfa, lazult a szelemen, röpültek a cserepek ezerfelé. És az álmok is, Mihályék álmai. A vihar múltán ott álltak reményeik forgácsai fölött.

A pusztán egy öreg, életerejét vesztett birkahodály terpeszkedik. Zsúpszalma födelét annak is föltépte a tomboló szél. Pedig az nem csak egy hodály: emlékmű. Az egykori kitelepítettek emlékét őrzi. Azokét, akiket oda vertek be, hogy évekre az otthonuk legyen. Az ötvenes évek egy jelképe a tépett süvegű vályogépület.
A kuláküldözés áldozatainak a héten volt emléknapján fölütöttem egy különös könyvet. A címe: Telepessors. Egy tanárnő szavai visznek a múltba, amikor még Zsákai Pirinek hívták. „Ma is látom magam. Állok az istálló falánál, szutykosan, éhesen, mezítláb. Orrfacsaró bűz, döglegyek kórusa. A díszlethez méretes, elszemtelenedett patkányok tartoznak még. El-elsurrannak mellettem, a szívverésem is eláll. Éhes vagyok. Mindig és rettenetesen. Bámulom a távolban kéklő erdőt. Ott a kék erdőben lakodalmat tartanak. Látom a sok finomságot az asztalon. Ettől még éhesebb vagyok. Ábrándozásomból az őr zökkent ki a rohadt kutyájával. Elzavar. Szidja az anyámat, a fajtámat, én pedig futok. Magamban én is az anyját szidom. Tegezem. Ugrott a kék erdő, a lagzis finomságokkal és a rubintos hintóval. Maradnak a patkányok, a döglegyek meg az éhség.

… A hodály másik felében a birkák bégetnek. Átordítok: fogjátok be a pofátokat! Sírva fakadok. Elképzelem a házat, a diófát, amitől nem engedett az ávós elbúcsúzni. Megvert. Hiányzik apám. Amikor letartóztatták, és kikísérték a dzsiphez, az egyik civil belerúgott. Ki véd meg engem?”
A nyolcéves Piroska agya a sok szörnyű élmény mellett a kevéske jót is megőrizte: „A vasútállomáson egy Posta nevű család lakott. Példás bátorsággal továbbították leveleinket, juttatták be a táborba a vonatból kidobott csomagokat. Ugyanilyen segítőkész volt a juhász Blága család, akik egy darabig a tábor mellett maradhattak a telepen. Sokat kockáztattak ők is.”
Akik portáját hat és fél évtized múltán szétverte vihar, a jólelkű juhász leszármazottai. Tanyájuk, meg a hodály – mementó. Arról szól, hogy soha többé!

A rovat további hírei: Napraszóló

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.

Bözsi néni a Delikáteszben

Bözsi néni a Delikáteszben

2019. szeptember 29. (vasárnap)

A raktáros asszony, Börzseyné határozott léptekkel tartott a „Rómaiban” az egyik kövérház felé. Ott nyílott meg a Delikátesz bolt. Először nem tudta azonosítani a delikátesz-miféleséget, de az igen olvasott Dani kolléga fölvilágosította: finomságok üzlete, különlegességek boltja. Bár ő a szokásos kenyér-vaj-tej-párizsi beszerzőútjaira volt hitelesítve – semmi luxus, csak ami az egyszerű munkásasszonynak kell –, most mégis úgy gondolta, neki is kijár valami finomság.

Nagyné kapavágása

Nagyné kapavágása

2019. szeptember 22. (vasárnap)

A nevezetes eseményre, az ünnepélyes kapavágásra 1956 kora őszén került sor. Egészen pontosan szeptember 19-én. Várostörténeti jelentősége volt! Valóban az, hiszen egy új ipari létesítmény, a szalmacellulózgyár építésének előhírnöke volt. Az pedig munkahelyeket teremtett, s nem mellékesen Újváros presztízsét erősítette.

A nullává nem lett ember

A nullává nem lett ember

2019. szeptember 15. (vasárnap)

Mi a csuda lehet egy ajtón a házmester-luk? Aztán miféle a bagolyműszak? Emlékszem, először csak a türelmetlen kíváncsiság vezetett, hogy végére járjak, mit rejtenek e szavak. Aztán rájöttem: a könyv, amelyet olvasok, sokkal több nyelvi fordulatot kínál föl, mintsem hogy leragadhatnék egyes szavakon.

Szembejött a véletlen

Szembejött a véletlen

2019. szeptember 08. (vasárnap)

Már a jövő sem a régi. Ezt a bizarr mondatot Géza préselte ki magából, miután szerelmi bánatának borús részleteit megosztotta ismerősével a sarki presszóban. Az ismerős csak bólogatott. Közben azon eszelt, vajon a nem túl olvasott Géza hogyan talált ki ilyen különös bölcsességet.

Szomjoltó közkutak

Szomjoltó közkutak

2019. szeptember 01. (vasárnap)

Az újságoshoz tartottam. Kerülővel, ahogy máskor is. Mehettem volna rövidebb úton, de akadt egy különös, parancsoló szempont: csak azért választottam azt az irányt, hogy útba ejtsem az iskolát, ahol a gyerekeim töltik napjaikat.

1526, úton a végzet felé

1526, úton a végzet felé

2019. augusztus 25. (vasárnap)

Laji, a kanászlegény megállt. Erősen fülelt. Mintha morajlana valami a távolban. De hogy mi, abban dűlőre nem jutott, így aztán ostorával csapott egyet, és a kesedisznóival indult a kövérebb fű irányába.