Benda Gábor egészen fiatal gyerekként kezdett el zongorázni, ami nem is csoda, hiszen családjában a zenetanulás tradicionálisnak számított. Azt azonban a mai napig nem tudta még megfejteni, hogy a kezdetekkor a zongora választotta őt, vagy fordítva. Péntek este kilenckor a Művészben talán ez is kiderül.
- Nagyon sok mindent hallgattam George Bensontól, Herbie Hancockon át, Leonard Bernsteinig bezárólag. Az ő hatásukra kezdtem bizonyos dolgokat leutánozni. Odaálltam a zongorához aztán a magam módján csapkodni kezdtem a billentyűket. Szüleim látva az érdeklődésemet, pályára állítottak, s elvittek az első zongoratanáromhoz. Ettől kezdve haladt minden a maga útján.
A te játékodat hallgatva rögtön kiderül, hogy valóban nem egyszerűen billentyűzöl, hogy finoman fogalmazzak. Hogyan tudod magadban összerakni a sok stílust?
- Amit én képzeltem a zongorázásról, az annyira egyedi volt, hogy nehezen illeszkedtem be a sorba már diákéveim alatt is. Nem nagyon jöttem ki sem a tanáraimmal, sem az intézményes formákkal. És nem a tanárokban volt a hiba, mert ők valamennyien rendkívül jó pedagógusok voltak itthon is és Ausztriában, a főiskolán is. Azt meg végképpen nehezen viseltem, hogy az intézményes zenetanuláshoz hozzátartoznak olyan tantárgyak is, mint kórus. Olyan is volt, hogy kiszöktem az órákról. Számomra a zene soha nem egy bekategorizált valami. Számomra nincs klasszikus, pop, vagy jazz. Mindig azt játszom, amihez kedvem van, annak is nagyon örülök, hogy azt csinálom, amit akarok, azzal játszok, akivel akarok.
- Plutóval sem véletlenül találkoztál, hiszen, ha valaki, éppen ő lehet az, aki megérti a felfogásodat?
- Így van! Plutó egy rendkívüli tehetségű zenész. Nem akarok megsérteni senkit, mert nem vagyok akkora tájékozottságú, de joggal gondolom, hogy az egész Kelet-Európai régióban nincsen hozzá fogható basszusgitáros. Nagy ajándéknak tartom, hogy vele játszhatok, ahogy azt is, hogy Bordás József ül majd a doboknál ezen a koncerten a Művészben. Nagy hatással volt játékuk az én játékomra. A Művész Jazz Klubb miliőjét is szeretném kiemelni. Többször beszélgettünk Mádai Balázzsal, aki az egészet a hátára vette, s elmondtam neki, nagyon jó volna, ha sok-sok hasonló ember lenne, akik a „kultúracsinálásra” ennyi időt, energiát szánnak. Sokat voltam külföldön, ahol állandóan mentek a mantra, az értelmiségi hatalmasságok elmondták, hogy a berlini kultúra, az aztán a világ teteje. Közben meg a közönségük meg sem közelíti a magyart, nincs meg bennük az a lelkesedés! Nem is értem, hogy miért kell állandóan a külföldet, Berlint ennyire ajnározni, és azt szajkózni, hogy az a város a kultúra fővárosa. Ez egyszerűen nem igaz. Hiányolom itthon is, ami Dunaújvárosban létezik. Nagyon sok jó zenei est van itt, ami alapvetően nem pénz kérdése, hanem olyan embereké, akik odateszik magukat. Ebben egészen biztos vagyok.
