Közintézményben járok. Egy iratra várnom kell, addig is sétálok egyet az udvarban; mit udvar – igazi park. Fű, fa, virág, minden burjánzik.
Felfigyelek egy lefordított műanyag vödörre, a kivágott alján apró növény kandikál ki. A vödör fehér palástján meglepő felirat: „Szia! Locsolj meg! Trombitavirág leszek.” No, hát egy „angyaltrombitát” tisztelhetünk a fejlődésben visszamaradt, szinte felismerhetetlen növénykében. A felirat szerzője ismeretlen – az ötlet kedves, a társadalmi munkára felhívás derűt varázsol. Ám sikert nem hozott. A kis trombitavirág halódik.
Mármost két eset lehetséges: vagy nem volt foganatja a noszogatásnak – vagy épp az ellenkezője: buzgalmukban az önkéntes kertészek túllocsolták, s ezért maradt amolyan egyszálbélű, csökött kis egyed. Bár az esetleges túlöntözésnek ellentmond, hogy kifejezetten vízigényes virágról van szó. Jobb sorsú testvérei még szeptemberben is kitartanak, virágoznak, amíg csak tudnak. Ez a szomorú sorsú kis „lény” viszont már csak abban reménykedhet, hogy – cáfolva mediterrán származását – csodával határos módon odakint is áttelel, s majd új életre kel jövőre. Erre jobbára csak felnőtt társai képesek. Drukkolok neki. Ha teljesíti küldetését, hatalmas bokorrá, valósággal fává is nőhet – ültetője megtisztelte bizalmával, mert tűzött mellé egy jókora karót. Ha sikerül, tavasszal már kapaszkodhat fölfelé.
Ez a mutatós virág amúgy nem túl barátian viselkedik azzal, aki érintkezik vele: hallucinációt, átmeneti amnéziát is okozhat. Az illatos szépséget tehát messziről szabad szeretni. A gondoskodást csak a látványával hálálja meg. De azzal igen. Ismerősöm kertjében egy szép példány pompázott, egészen tavalyig. Akkor a gazda cseperedő kisfia tipegni kezdett, s a növénynek nem volt kegyelem. Szomorú végét a kapa teljesítette be.
Dolgom végeztével, elmenőben a parkon vágok át. Látom, egy fiatal lány ásványvizes palackból locsolja a kis virágot. Nem tudja, hogy már késő. De a jóindulat megvan…

