„Az Arany Csillag Szálló éttermében bevezették a vasárnap déli zenét. A vendégek opera és keringő hangjaira fogyaszthatják ebédjüket – zenedíj felszámolása nélkül.” Kivételes lehetőség! Vajon hányan éltek vele azon az októberi utolsó hétvégén?
Vélem, nem sokan. Mert az idézett hír 1956. október 23-án, a forradalom kitörése napján jelent meg a Sztálinváros című lapban. A többség alighanem távol maradt a Csillagban ama hét vasárnapján tartott zenés lakomától – hisz akkoriban Pentele a halottait gyászolta, és a városlakók a felkelés esélyeit latolgatva jobb idők jöttében reménykedtek.
A sors fintora, hogy épp egy ilyen időszakra esett az utólag bizarrnak tűnő híradás. Az meg már végképp a történelem gúnyos játéka, hogy éppen azon a forradalmi napon az újságnak milyen, mai olvasatban megdöbbentően groteszk írást sikerült közölnie! A címlapon ugyanis Üdvözlet Lengyelországnak címmel jelent meg egy cikk, ezzel a felütéssel: „Nincs szó, amely kifejezhetné azt az örömet és büszkeséget, melyet ezekben a forró napokban érzünk. … Ma újra együtt dobog a lengyel és a magyar szív, mint annyiszor a történelemben.”
Hű, micsoda időzítés! Képzeljük el: a városlakó, aki már hírét vette aznap a pesti zendülésnek, s az újságot csak délután vagy este olvasta, mire gondolhatott? Mi másra, mint a Poznań gyáraiban kitört júniusi munkásfelkelés, majd az őszi varsói tiltakozó akciók – és a pesti forradalom közti szoros összefüggésre. A párt irányította sztálinvárosi újság előző napon fogalmazott irománya persze másról akart szólni: arról – ha nem is e szavakkal fogalmazva –, hogy a nemrég még forrongó lengyel munkásság úgymond észhez tért: „A mi drága, hős lengyel testvéreink ismét magasra emelték a szabadság fáklyáját, mely íme, messze lobogó fénnyel ragyogja be a világot.”
A cikkben szó van még a szocializmusnak, mint az emberi szabadság kiteljesedésének győzelméről, a lenini zászlóról, mely „a demokrácia magaslatain leng Varsó fölött”, s Lengyelország nem múló érdeméről, hogy „egy sötét eltévelyedés komor örökségének közepette ily csodálatos fényben tudta megragyogtatni az egész világon a kommunisták igazát.” És ez a konklúzió! Mintha a Poznańban zajlott s vérbe fojtott felkelés – lásd: „sötét eltévelyedés” – majd a véget nem érő tiltakozó akciók után a lengyel nép végre „megragyogtatta” volna a kommunisták igazát… dehogy ragyogtatta. Csupán az történt, hogy a hatalom megrettent, s a népharag lecsendesítésére az addig félretaszított, börtönt is megjárt reformkommunista, Władysław Gomułka kezébe adta az ország vezetését, s ez átmenetileg lecsillapította a lázongást.
Ismerjük a történelmi tényt: a pesti forradalom kitöréséhez a lengyelországi mozgalmak adták a példát, a gyúanyagot. A lengyel nép azonnal a forradalmunk mellé állt. A magyar földindulást maga Gomułka is üdvözölte – de azt azért ne feledjük, hogy ugyanő 1968-ban leverette a lengyel diáklázadást, majd abban az évben a „prágai tavasz” eltiprásának is aktív részese volt, 1970-ben pedig a gdański sztrájk vérbe fojtásában játszott szerepet…
A Sztálinváros újság tehát jövőbe látásból megbukott: rosszul időzített. Ráadásul hamisan interpretálta a valóságot. A közölt cikk utolsó mondata végképp áthallásosra sikeredett: azon a napon, amelyen kitört a forradalom, a harcról beszélt, „… melyet e napokban mi is vívunk a szocializmusért, a demokráciáért.” Aznap valóban megindult a harc, de egészen másért: egy emberibb rendszerért, és a valódi demokráciáért.
Fotó:jakd.hu
