Rendet kell végre tenni! Amit évtizedek hordtak össze, a sok lim-lom lassan elönti az otthonomat. Selejtezni kell. Elég lesz néhány ritka darab, a többi mehet a semmibe. Az elszánás megvan, a kivitelezés vesződséges. Jószerével reménytelen. Bele is törik a bicskám.
Minden egy történetet idéz, hogyan lehetne ezektől megválni!
Csak legalább rajtad legyek túl! – nézek a nagy fényképes dobozra. Kiborítom a tartalmát. Mindjárt itt egy emlékezetes út dokumentuma: autóval Székelyföldön át, a csángóvidékre. A fotó beszélni kezd. Újraélem, mintha ma is ott lennék… Fújtat a motor, a terepjáró küzd a gödrökkel és huppanókkal, a hitvány út még neki is sok. Zötykölődünk. A látvány kárpótol minket, csak az autónak, szegénynek, neki nincs semmi kárpótlás, ő csak dolgozik, szuszogva, visz minket egyre beljebb Erdélybe.
Dániában minden családnál reggel zászlófelvonás van – meséli ottani élményeit útitársam, és bár nem biztos, hogy tényleg minden családnál elvégeznék ezt a reggeli szertartást, nem kétséges, amerre ő járt, ott úgy volt. Hozza a holland példát is: nem kell nagy nemzeti ünnep, elég egy fontos kupameccs, és minden narancssárgába borul. Itt meg egy zászlót se látni, csak a középületeken. De milyet is láthatnánk a portákon? Az egyiket nem lehet, a másikat nem akarják kiaggatni. Félszbe bugyolálva itt minden rejtett érzés, váróban arra, hogy kinyíljon az idő.
Kerülgetjük a kátyúkat, araszolunk beljebb mesevilágba, ahol persze nem minden történet végződik azzal, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Kis csermelyen vágunk át, látjuk, ahol kiszélesedik a patak, lányok mosnak. Csapkodják a köveket, tisztul a ruha, és ezzel is fogy a napi tennivaló. Kapaszkodunk a látványba, de aztán a lányok elmennek, dézsát cipelve. Jön viszont egy kisebb lányka. Tán hatéves lehet. Ő is mosni kezd. Réklijét úsztatja a vízben. Komolyan teszi a dolgát. Sajnálatot érzel, de minek? Nem a Móricz Zsigmondtól ismert szegény lány ő, nem Árvácska, aki, mint magáról mondja, az a nevelőszüleinek, akit vernek. Ez a patakparton ügyeskedő kicsi gyermek az életre felkészítés apró rítusát éli meg, anyja is így tette egykor, meg az ő anyja is, a Tömörkény István leírta „célszörű szögény embör” módján. Persze, mérlegel a fej, de a szív nem tagadhatja meg magát. Odaképzeled gyermeked a patakpartra. És ezzel jó messze mégy a valóságtól. Aztán Szejkén megint a közelébe érsz. Egy falábú emberbe botlasz. Nem tolakodik, nem jön feléd, de a szeme beszél, súlyos beszéd szavak nélkül is. És ott fönt, ha a sok kapun átballagsz, Orbán Balázst leled, a sírjában nyugvót, aki tán ott sem nyugszik, mert annyit látott és könyvbe foglalt, falábút is látott eleget, a sorsát biztosan, és ezért nem nyugodhat a legnagyobb székely.
Mindezt eszedbe idézi a fényképes doboz tartalma. Ja, hogy csak egyetlen egy fotót vettél kézbe? Mi lesz a többivel?
Mára elég. Valamikor folytatod, majd szelektálsz, selejtezel. Tán holnap – gondolod. Közben tudod: soha nem fogsz megválni egyetlen darabtól sem…
