Október-november fordulója: három emléknap kapaszkodik egymásba. Nincs magyar család, amelyiket egyik vagy másik ne érintené meg. A legegyetemesebb a harmadik: a hittől, világlátástól független kegyeletünnep. November 2-a. Halottak napja.
A rég elmentekre emlékezem. Meg a régvolt történésekre. A legmaradandóbb – 1956. Édesanyám a reformáció napján, október 31-én este kézen fogott, s minket, a katolikus gyerekeit vitte a protestáns istentiszteletre. Azt mondta, ezekben a nehéz időkben együtt kell lennünk. Így lett. Vele tartottunk, másnap meg ő jött velünk a Nagytemplomba. Jelképes volt ez – konstatálom évtizedek múlva.
Soha nem láttam addig a református templomban akkora tömeget, mint ahányan aznap hallgatták Jurányi Pista bácsi igehirdetését. Másnap a székesegyház is dugig tömve volt. Nem emlékszem, ki misézett, de a tudós pap, a Vörösmarty-kutató irodalomtörténész, Brisits Frigyes arca előttem van: az áldoztató rácsnál térdel a mise előtt, imádkozik, szokatlan keménység ül az arcán. A rendszerrel megbékélni soha nem képes szerzetes talán a felkelőkért fohászkodott…
Este, halottak napja vigíliáján a temetőben voltunk. Mindenütt gyertyák, mécsesek. A lángnyelvek a szélben táncoltak. Annyi kis őrtűz soha előtte nem lobogott a temetőkertben. Aggódó, reménykedő emberek demonstrációja volt az, mint a templomi sokadalom is…
Azzal az érzéssel járom ma is szülővárosom temetőjét. Kezdem az átellenben lévő Hétkápolnánál. Aztán megyek az enyéim nyughelyéhez. Néhány síremléken repesznyom, háborús emlék. Alig néhány bombát kapott a város, de a hajdani kis gótikus kápolnát az egyik épp telibe találta, már csak márványoszlop jelzi őseim, a Virter és a Velzer család nyughelyét. Körben a Karai-Krakkerek, az Ackermannok emlékőrző obeliszkjein is gránátnyomok mutatják: olykor a végső után is van még tere a pusztításnak. Megtalálom a Bartosok nyughelyét, aztán a híres orvos-szerzetes, Jávorszky Dönci bácsi sírját. Megannyi jeles patríciusa a városnak! És a „kisemberek” is itt vannak mind. Egyenlők már valamennyien. Mindannyiukért gyúlnak az apró tüzek. „Hazámat és népemet rajongásig szeretem” – áll az egyik neves váci, Haris Béla ezredes sírján, így, jelen időben. A múlt idő tényleg fölösleges lenne. Ezt a halál se törli el.
A hátsó traktus végképp a csönd világa. A fasor elvezet a hajdani asztalosmester sírjához, németül tudatja a felirat, ki nyugszik ott. Mindent borostyán fed. Odébb kőlap, félig a mélybe, sötétségbe bukva. Az örök idő néz vissza lentről. Itt már soha semmi nem változik. Csak a topolyafák levelei zizegnek szüntelen.
Pár éve Isaszegen az 1848-as Lenkei-huszárok egyikének sírját keresve fatáblára bukkantam, rajta emléksorok. Így kezdődik: „Csendesen járj, fiam!” Igen, járjunk csendesen ott, ahol mindegyik fa valakinek a sírja fölött bókol. Emlékezzünk, mert ebből is mind kevesebb van: az emlékezni tudókból. Hősökkel pedig éppenséggel csak a legendák számolhatnak. Az újvárosi legendák például, amelyek az ötvenhatosok nevét ma is őrzik.
