Rajzolni tanult, aztán a síkfelületről a térábrázolásra váltott Szügyi Szilvia. Manapság a hobbijának él, keramikusként alkot és dolgozik, közben új értelmet nyer kezei között az anyag: az agyag.
- Már általános iskolásként, a felső tagozaton elkezdtem a rajzolást, Birkás István szobrászművésznél. Neki volt egy rajz szakköre az akkori Uitz terem alagsorában. Oda nagyon szerettem eljárni, imádtam azt a hangulatot! Még akkoriban ő mondta nekem, hogy érdemes lenne a szobrászat felé indulnom. Az általános iskolát a Petőfiben, majd a Mező Imre iskolában végeztem. A Széchenyiben még szorosabb barátságba kerültem a rajzzal, hiszen ebben az időben Szegedi Csabához és Tábori Csabához jártam rajzolni. Jóval később Golubov Gábor kerámia szakkörének is tagja voltam. Végül kerámiaformázóként végeztem érettségi után egy fővárosi iskolában. Ez volt a B-terv, ugyanis a képzőművészetire felvételiztem, de nem vettek fel, amire számítottam is, hiszen akkora volt a túljelentkezés.
A szakmát megszerezve aztán Szilvia már nem is próbálkozott, mert hamar munkába állt. Több helyen és több szakmában is kipróbálta magát, de az útja a keramikusság maradt. Mint mondta, „talán azért is, mert térben jobb vagyok, mint síkban”. Így legalább azt csinálhatja, ami a szerelme, ami a hobbija.
-
Keramikusként mindent szívesen elkészítek. Leginkább a használati tárgyak készítése vonz, illetve minden, ami figurális, vagy amiben van egy kis szobrászkodás. Szeretem a gömbölyded formákat, a népi formavilágot, szeretem a munkáimat a mai modernebb, effekt mázakkal megbolondítani, és nem a régi fazekas mázakat használni. Így mattabb, és színekben, árnyalatokban gazdagabb világot érhetek el. Manapság már inkább csak megrendelésre dolgozom, mert közben nevelem a gyermekeinket, sokat foglalkozom velük és a napi háztartásbeli teendőimet is ellátom. A munkáimhoz az alapanyagot kerámiaellátó boltokból szerzem be, általában Kecskemétről, és Budapestről. Ilyen tekintetben nem vagyok modern, nem nagyon rendelek internetről, mert szeretek bemenni a boltba és megfogni, megnézni az agyagot, és kérdezősködni.
Szilvia tagja az Ágasfa hagyományélesztő körnek és a Pentele Kézműves Egyesületnek is. Utóbbi alapításkor és az első kiállításán is ott volt.
S, hogy miért szép ez a mesterség, mi a jó ebben? A kérdésre prózai a válasz.
- Engem megnyugtat, ha agyagot foghatok a kezembe. Nagyon szeretem ezt az érzést! Szeretem nézni, végigkövetni, hogy miként lesz egy darab agyagból egy termék, egy tárgy. Sok pozitívuma van ennek a foglakozásnak, de vannak árnyoldalai is. Például nem szeretem, hogy sokszor vagyok egyedül, igaz, néha jó elbújni a műhelyben. Azt sem szeretem, hogy olykor rengeteget dolgozom egy tárggyal, és végül a kémia mutatja meg, hogy minek volt értelme. Hiszen bármikor megtörténhet bármi. Volt, hogy sírva szedtem ki a kemencét, mert rossz lett a mázazás. Ekkor megfogadtam, az életben többet nem fogok agyagot a kezembe! De aztán újra nekiálltam, felszívtam magam, kísérletezni kezdtem, nehogy kifogjon már rajtam! Sorba vettem, mit rontottam el, hogyan lehet kijavítani. Örömmel tölt el az is, ha elégedettek a vásárlóim. Volt olyan különleges eset, amikor egy Zsolnai porcelán másolatát kellett elkészítenem. Rendkívül izgalmas feladat volt. Egy bácsi keresett meg, hogy a Szalonnázó paraszt másolatát készítsem el, de a belseje üreges legyen. Elmesélte, hogy a gyárban nem vállalták a megbízását, mert egy eredetit szeretett volna megfúratni, hogy abba tegyék később a hamvait. Amikor elkészültem vele, rendkívül elégedett volt és nagyon örült neki. De egyedi volt egy malom társasjáték is, amelyet ajándéknak készítettem és a különlegessége az volt, hogy fazekasagyagból volt.
Szilviának a napi teendői mellett kevés ideje van. Ha mégis maradna ideje, akkor szeretne többféle kézműves technikát kipróbálni.
- A munka, a gyerekek, a háztartás mellett szívesen sütök, és főzni is szeretek, ha nem muszájból kell végezni. Viszont, ha maradna időm, akkor szívesen kipróbálnám a nemezelést és a tűzzománcozást. Ha tehetném, napokig dolgoznék valamivel, valamin, például szobrászkodnék. De ehhez nem fűzök nagy reményt, majd talán hatvanévesen lesz időm rá. Azt tapasztalom ugyanis, hogy nőként nem nagyon lehet művészkedni, mert nehezen koordinálom a hétköznapi dolgokat, túlságosan komolyan veszem a feladataimat. Van egy nagy álmom, mégpedig az, hogy szeretnék egy alkotóházat, például egy parasztházat megvenni és alkotóházzá átalakítani. Itt sokféle mesterséget ki lehetne próbálni, be lehetne menni, meg lehetne hívni előadókat, mestereket. Ehelyütt átadható lenne az a tudásanyag, az az ismeret, amely napjainkra felhalmozódott a népi mesterségek tekintetében. Ráadásul itt több ember egyszerre alkothatna, amely inspiráló hatású és kevésbé magányos tevékenység lenne. De ez valóban távlati cél! Csakúgy, mint egy újabb kiállítás megrendezése is.
Az utolsó kiállítása évekkel ezelőtt volt, még Welser Gabriellával, az MMK folyosógalériáján, s mint említi, arra komolyan fel kellene készülnie, amire most nincs ideje. Első ugyanis a család, a két lánya: a tízéves Maja és a tizenkét éves Csenge, akit még kosarazni is hord, valamint párja, akivel tizenhat éve él együtt és tervezgeti a jövőt, mert új ötletek családi szinten is mindig vannak.
