Szatmárcsekén egy magyar költő 1823. január 22. napján letisztázta új művét. Ahogy szokás, az utolsó versszak végére kitette a pontot. Majd – nyomatékul – egy felkiáltójelet is; noha az egész költemény maga is egy felkiáltójel. Mint minden könyörgés.
A vers egy nemzet sorsfordulatainak összefoglalója. És egy nagy sóhajtás, egy fohász – a szerencsésebb jövőért. Alkotója, Kölcsey Ferenc nem gondolhatta, hogy amit írt, valamikor néphimnusz, nemzeti imádság lesz. Pedig az lett; és nem hivatalos aktus, nem törvény, nem deklaráció – hanem a magyarság közmegegyezése tette azzá. Gyökeret vert a néplélekben.

Kölcsey Himnuszának születésnapja három évtizede, 1989 óta a magyar kultúra ünnepe.
Kultúránk foglalatában ott a rengeteg szellemi kincs, az ősforrás Ómagyar Mária-siralomtól a Szent Imre- és a László király-énekekig, a XVI. századi Csanádi Albert-zsolozsmáktól a Szent István-himnuszig mindaz, ami Kölcseynél hatvannégy sorban egyesül: magyarságéthosz és hit. Nemzetremény. Nem véletlen, hogy Alaptörvényünk megalkotói a preambulum elé a Himnusz kezdő sorát illesztették. És az sem, hogy a Nemzeti hitvallás részeként megfogalmazták: „Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk.”
A Magyar Kultúra Napjának alkalmából ma 18 órától a Bartók Kamaraszínházban ünnepi műsor lesz, melynek keretében adják át az idei év Pro Cultura Intercisae díját is.

