Tavaszindító hónapunk utolsó napja, szép napsütéses délelőtt. Történelmi munkákat lapozgatok. Közben az egykori „Forradalmi Ifjúsági Napok” hazug módon meghúzott ünnepívére gondolok. Arra, miként igyekeztek évtizedeken át március 15-e nemes emlékét rokonítani március 21-e nyomasztó örökségével.
Hiábavaló volt az igyekezet, ez sosem sikerült. A népi emlékezet mindkettőt megőrizte annak, ami: az egyiket szabadságküzdelmünk nyitányának, a másikat egy 133 napos aljas emberkísérlet kezdő napjának. A forradalmi tizenötödikét kegyelet és tisztelet övezte, a tanácsköztársasági rémuralom bevezetését fájdalmas emléksor kísérte. Városmonográfiánk – Dunaújváros története, szerk.: Erdős Ferenc, Pongrácz Zsuzsánna, Dunaújváros, 2000 – így beszél 1848 márciusának pentelei közhangulatáról:
„Az 1848. március 15-én Pesten kirobbant forradalom híre futótűzként terjedt megyeszerte. Székesfehérvár polgárai március 16-án éltették a forradalmat, s hamarosan csatlakozott a vidék lakossága is. Fejér megye a többi törvényhatósághoz hasonlóan egy megbolydult méhkashoz hasonlított. Lelkesedés és elégedetlenség egyszerre és egy időben volt jelen. Dunapentele lakóinak hangulatáról viszonylag későn - a pesti események után két héttel - kapunk hírt. A megyei adminisztrációt a járási szolgabíró 1848. március 30-án arról értesítette, hogy Perkátán, Hercegfalván, Rácalmáson, Adonyban és Dunapentelén a nép a törvény által nyerendő szabadságait a legnagyobb háladatossággal és köszönettel fogadta.”
1919 tavaszáról ugyanakkor így ír a monográfia: „A tanácsköztársaság kikiáltását követően változások sora következett be. A munkáshatalom iránt reményeket táplálók: cselédek, napszámosok, iparosok, hamarosan csalódásuknak, majd elégedetlenségüknek adtak hangot. A tanácskormány nem adott helyt a földosztásnak, hanem a nagybirtok szocializálása mellett döntött. (…) Nem bizonyult néphatalmi szervezetnek a munkástanács, az önkormányzati funkciókat sem tölthette be, ugyanis erőteljes centralizáció bontakozott ki. Feladatköre rendeletek és utasítások végrehajtására zsugorodott. Az agrárnincstelenek a földosztás elmaradása, a közellátás további romlása miatt fejezték ki elégedetlenségüket, a birtokos parasztság pedig a szocializálás további folytatásától tartva fejezte ki aggodalmát. A tanácshatalom bázisának gyors csökkenéséhez vezetett a gabona- és állatrekvirálások folytatása. (…) A dunapentelei munkástanács a közellátás megoldatlan volta miatt rendszeresen összeütközésbe került a lakosság nagy részével, s az iparosok is elégedetlenségüknek adtak hangot, mert elmaradt az alapanyag-ellátás, s ennek hiányában nem tudtak dolgozni, nem jutottak megrendelésekhez. (…) Április közepén a megyei közellátási politikai megbízott sürgős segítségét kérte a munkástanács; só, cukor, petróleum sem volt a községben. Súlyos gondok jelentkeztek a gabona- és kenyérellátást illetően is. Az elégedetlenség csillapítására a malmok készleteit foglalták le. A szocializált termelő szövetkezetek megyei központja vizsgálatot kezdeményezett, s megállapították, hogy ... a dunapentelei községi tanács a fennálló tanácsköztársasági rendeleteket mellőzi, és túlkapásai folytán a mai viszonyok között az élelmezés terén káros zavarokat idéz elő.”
Önmagáért beszél a két idézet. Persze tudnivaló, hogy semmi sem tisztán fekete-fehér. Szabadságharcunk is felszínre hozott érdekellentéteket és ütközéseket. Végső megítélésében és kegyeletes tiszteletében azonban kifejeződik a nemzeti konszenzus; ellentétben a tanácsköztársasággal, amelynek pozitív emlékeit nyomokban sem őrzi a nemzettudat. De miként is emlékezne pozitívan a rémtettekről: „A kalocsai, jezsuita rendház előtt egymás után felkötötték Szamuely legényei Gallina Károly érseki uradalmi intézőt, Császár István százados, főszolgabírót, Mészáros polgári iskolai tanárt, Kálmán József fakereskedőt, Horváth Lajos tartalékos hadnagyot, Vargacz József gazdát, Múzsa Gergely csizmadiát, Csiszár Jenő tanítót, Horváth Gyula cimbalmost, Elkán Lajost, Schwarz Józsefet és Weisz Manót, Grósz Vilmos kereskedőt pedig lelőtték. Gallina uradalmi intéző kötele elszakadt; a szerencsétlen ember erre nyakában a kötéllel futni kezdett, de azonnal elfogták és újra felhúzták. Vargacz József gazda pipára gyújtott és úgy lépett a fa alá, amelyre felhúzták.” (Dr. Szabó László A bolsevizmus Magyarországon, Budapest, 1919)
