Szerencsevadászok heti áldozatnapja – a lottóhúzás ideje. És mert ma már többféle játék létezik, a szerencsenap is több. Vagy a veszteségnap… kinek ez, kinek az.
A borúlátó játékosok világában ismert szólás: nyerni lehet, veszíteni muszáj, visszanyerni lehetetlen. Vagyis nyereményt szülhet a vak véletlen, de mérhetetlenül nagyobb a vesztés esélye; és ha valaki a veszteség után megpróbálja a pénzét visszanyerni, szinte biztos az újabb kudarc. Mindez nem szegi kedvét a kísérletező kedvű millióknak, vagy a nehéz helyzetben lévő reménykedőknek. A szerencsejátékot az optimisták tartják életben.
Az olasz eredetű lottó Genovához köthető, ahol a szenátorokat megjelölt golyók segítségével választották ki. A játéktörténetben olvasom: „A sorsjátékok Magyarországon a vásárokon, búcsúkon már a XVI. században tűntek fel. A lottójáték bevezetésére 1763-ban sor került, miután az osztrák állami lottó bérlőjének, Cataldi grófnak koncesszióját – mely eredetileg csak az örökös tartományokra szólt – Erdély és a határőrvidék kivételével Magyarországra is kiterjesztették. Az első játékokat Budán és Pozsonyban tartották. A számsorsjáték fogadási tétjeinek átvételére az ország különböző helyein gyűjtödéket szerveztek.”
Az „ősjáték” utóda a lutri lett, amely majd’ másfél évszázadon át szolgálta a szenvedélyes szerencsejátékosokat. A második világháború után megszűnt, mert nem volt összeegyeztethető a „szocialista erkölccsel”. 1957-re aztán e nézet megváltozott, s a hatalom zöld utat engedett a lottójátéknak.
Ma hatvan éve tartották az első ötöslottó-sorsolást. A reménykedők több mint másfél millió szelvényt töltöttek ki, darabját 3 forint 30 fillérért. A főnyereményt senki sem ütötte meg, arra a hatodik hétig kellett várni. Akkor 855 ezer forintot nyert a budapesti illetőségű özvegy Ring Sándorné, akiről az újság megírta: a szelvény kitöltése előtt sorba vette gyermekei életéveit, így ikszelte be a 23, 26, 33, 37-es számokat, végül a maga életkorát jelző 66-ost. „Malaca” volt…
